Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)

1978 / 3. szám - OLVASÓINK ÍRJÁK - Tanúságtétel, vallási élet. A keresztény tanúságtétel

akkor nyújtózik a legmesszebbre a mustármagból nőtt hit fájának egyik-másik ága ... A világ gyermekei vagyunk, nem ábrándképeké. Részben a teremtett teremtményei. Legyen gondunk a birtokunkkal, annak minden testi-lelki, földi-szellemi, homokbéli-égi dolgával: keményen kell tanulnunk. Mindenkinek és mindig. Nem biflázásra gondolunk. A könyv csak az egyik eszköze a tanulásnak, és talán nem is a legfontosabb; az életünk, a létünk legyen olyan, amelyen szívesen áramlik át a teremtettek világa éppúgy, mint az angyalok, a kegye­lem „tükörhordozói”. Ha Krisztus ajtónak mondta magát, mi se legyünk trezor, páncélszek­rény vagy börtönkert. Minden sejtünkkel, perceinkkel, érzékenységünkkel, tagjainkkal és titokzatos örökségünkkel forduljunk a Lét felé, fölkent jelfogónak. Akkor majd lesznek pilla­nataink, amikor mindent, amit tanultunk, hurrázva elfelejtünk egy égi sugallatért, ami épp minket keres meg, minket és senki mást nem. És lesznek pillanataink, amelyeket nem hogy hurrázva, de a néma kő szótlanságával is alig tudunk elviselni; a gyász, a szenvedés, a visszautasítás, az elégtelenség pillanatai ezek, kegyelem érték- és mértékmérőink, jelek ezek is. Kétségtelen, a lelket minden nedvétől, fölösleges erejétől megfosztó nyomás alatt derül ki, mit érnek az örömei. Azután egyszerre minden tanultat, tudottat visszaidézünk, értelmes, egyszerű egyenletrendszerben, mely megismerésünk sikereit mutatja nekünk: az én meg­ismerésemet és a ti számításaitokat. Az én részösszegemet, és a ti végösszegeteket. És mindezt, újra, elölről, s megfordítva, a Lélek szent, játékos, — olykor rettenetes — keverő kedve szerint; ki lát bele? És ünnepeljünk. Húsvétkor csináljunk „botrányt”. Ne vegyünk sonkát, csak parizert, egy pohár sört, száraz keksszel, sajttal, almával. S mikor Nagyszom­baton Krisztus föltámadt, keressük meg a vasrudakkal megtámasztott, sötétben álló kőke­resztet a gumiárugyár kerítése végén, s a szünet nélkül csörömpölő villamosok zajában te­gyünk a tövéhez néhány szál virágot. Gyalogoljunk haza a mellékutcákon, a vacsorázó házak mellett s tűnődjünk el a Föltámadott nesztelenségén. Karácsonykor meg —• szent estén — ki­csit később gyújtsunk gyertyát, viaszgyertyát. Míg otthon a város örömére készül, talán kó­száljunk az elnéptelenedett utcán s imádkozzunk a Születés Misztériumához mindazokért, akik ezen az estén nem adhatnak egymásnak nercbundát, autót, ezüst vadászpuskát, hétvé­gi házat, Courvoisiert-t, öklömnyi gyémántgyűrűt, meg mit tudom én mit, s hajtsuk föl a gal­lérunkat, mert hideg van. Azt hiszem, a szentség ereje azt akarja, hogy rábukkanjunk. Az egyházi év számos ünnepe közül egy sem veszítette el értelmét, csak az emberek veszítették el az ünneplés iránti érzé­kenységüket, de ugyanígy elveszítették a művészet és a szerelem iránti érzékenységüket is, és világszerte elveszítették, és nemcsak a hívők. Krisztus nem veszitette el. A második kérdés, amire válaszolnék, így hangzik: hogyan kell a keresztényeknek hitüket és vallási életüket formálniuk, hogy tanúságot tegyenek a kereszténység igazságairól? (Teológia, XI. évf. 1977/4.) Talán: sehogy . Nem kell formálniuk hitüket, ellenkezőleg; hitük formálja őket. Azt meg a kegyelem, Isten küldötte, értelmének szikraesője bennük, mely megrohamoz a fölismeré­sekkel s ugyanakkor lenyűgöz nyugalmával, mely csupa tüzes nyugtalanság „legalul". Ne formáljuk, adjuk át neki magunkat, önfeledten, világos elhatározással, kifejezett örömmel. Nem baj, ha közben rátaposunk a szomszéd munkatárs lábára igyekezetünkben, nem baj, ha földöntjük a főnök konyakos poharát, belső tájékozódásunk nagy hevességében. Nem baj, ha kicsit szertelenkedünk ebben a hivatalosan eléggé unalmas világban. Másodszor: azt hiszem nem kell „a kereszténység igazságairól” tanúskodnunk, hanem Krisztusról, magáról. S nem ilyen vagy olyan elképzelés szerint, hanem úgy, ahogyan vagyunk, zömökén vagy soványan, szemüveggel vagy anélkül, farmeröltönyben vagy ünnepi viselet­ben, sugárzó beszéddel vagy keresgélve a szavakat. A lényeg az, hogy szabadon, és hogy ne — még rejtetten se — magunkról tanúskodjunk, hanem Krisztusról. Kiüt rajtunk valami a krisztusiból, még a csöndünkben is megjelenik Belőle valami, ha valóban az övé vagyunk; akarni még a tanúságot sem kell, elég ha vagyunk, a fontos az, hogy Általa legyünk. De azért mégis csak van valami, amit akarhatunk? Persze. Néri Szent Fülöp félarcra borotválkozott, mikor meghívták a Hercegék előkelő estélyükre és a legkényelmesebb, egy­ben a legfoltosabb köpenyegét vette magára, s eszébe sem jutott, hogy tüntessen maga­tartásával: így alakult a dolog, s persze pontos ellentéteként a környezetnek, mely szelle­mes, villogó, üres és zseniális volt; ha ők ez, akkor Krisztus emez, megjelenítve képvise­lőjében, aki — fontos körülmény! —• Néri Szent Fülöp volt. Ilyen analógia szerint: szeres­sük és mentegessük kollégánkat, amikor megszólják, rágalmazzák vagy akár igaz rosszat mondanak róla. Fecsegés közepette hallgassunk. Igyekezzünk igazságosak lenni akkor is, ha az kockázatos. Segítsünk a gyöngébb képességűnek. Aki tanácsot kér. Aki görcsösen félszeg. Ne tartsunk kéretlen előadást az igazságról; figyeljünk az igazságtalanságokra és amikor „megérett”, nyilvánvalóvá válik mindenki előtt, szóljunk ellene. Legyünk jószándé­148

Next

/
Thumbnails
Contents