Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)

1978 / 3. szám - OLVASÓINK ÍRJÁK - Tanúságtétel, vallási élet. A keresztény tanúságtétel

vizsgálat nem hóbortos mazochizmus azzal a sanda meggondolással, hogy — ha már bársonyba burkolva nem tud hódítani, — most megpróbájla látványos vetkőzéssel „visszaszug- gerálni" elvesztett híveit és pozícióit; tehát igazában jottányit sem változott, s régi nosztalgiáiból kiábrándíthatatlanul „esetlenkedik” az idő sodrában. Nem. Arról van szó, kérdéseit azért teszi föl önmagának, hogy lássa, mi benne a krisztusi s mi a krisztusinak álcázott emberi; mi a Lélek ereje, s mi a megszokásé; mi a tiszta tanítás, s mi a spekulatív ideológia; mi a hívő lélek szárnyalása, a teológia, s mi a betűrágás; mi a forrásvidék páratlan növényzete, s mik a jelen affektált szobavirágai; Krisztustól s Krisztussal vezet tovább az út a jövőbe, s nem a történelmileg kialakult módszereinktől s beidegzettségeinktől. Azt mondtuk, a Zsinat utáni egyház önmagát vizsgálja; dehát az egyház azokból a mélység-ismerő kevesekből áll, akik fölteszik az önvizsgálat kérdéseit? Hát a sok száz millió mit csinál? Számukra nem volt Zsinat? És ha volt, hogyan volt? Fölfogják-e a Zsinatból áradó szellemet? Van-e róla tudomásuk? Olvasták-e a konstitúciókat? És ha megértik a — személyenkénti! — változás szükséges voltát, vezeti-e őket valaki? Ki serkenti őket, ki ad nekik az üdvös változáshoz lelket, erőt, okosságot, szeretetet, szavakat, ki nyitogatja meg előttük az eddig ismeretlen ajtókat, melyeken át szabadság, tágasság s öröm árad a ritkán „szellőztetett" lelkek- be? S ha ad valaki, hogyan ad: modernnek szánt handabandával, makacs ódivatúsággal, rosszul palástolt félműveltséggel, elvtelen engedményekkel, rokonszenvért fordulva ide-oda vagy komolyan megszenvedett világosságával, szilárdságával s főleg, vitathatatlan szere- tetével? S ha már mozdulna is a sokaság, nem inkább — bármilyen előjelű — politikai irányultságból mozdul, merőben nem vallási okokból, ahogyan lehetetlen Krisztussal lépnie?

Tehát vallási magatartásról, e magatartás sokféleségéről kell beszélnünk, ha azt vizsgáljuk, mi az oka annak, hogy oly sok hivőben nem él a szentség belső ereje... Anélkül, hogy bárkiről ítélettel fölérő jellemzést akarnánk adni, ki kell mondanunk: az, aki ma komolyan veszi az evangéliumot, s nemcsak — kérdéses, néha rabszolgai — hódolatot érez iránta, hanem tragikusnak tartja, ha a konkrét, mai élet az evangélium igazsága, szelleme, szeretete nélkül marad, ez az ember folytonosan ütközni kénytelen a nagy, régies, meghaladott gondolkodású, kispolgárias — olykor bántóan farizeus —, mégis kereszténynek mondott tömeggel. Néha úgy érzi az ember, hogy — már-már mozdíthatatlanul — ragaszkodnak a keresztények —, nem a tényékhez, nem az evangélium szelleméhez, hanem illúziókhoz. De ezek az illúziók csak olyan lélekben tudnak kikelni — s mint valami rohamosan terjedő flóra — eltenyészni, aki másban is — tények, művek, tapasztalatok helyett — illúziókhoz ragaszkodik. Ködös, érzelmes, törékeny, gyermeteg fokon megrekedt vallási élmények, de inkább képzelgések után jött a nehéz, sokszor súlyos problémákkal terhes élet gyakorlata, ami vasvesszővel verte a védtelen, ellenfogásokra nem — csak iskolás apolo- getikára —• tanított embert, aki nem tudta földolgozni sem történelmi, sem műveltségbeli, sem tulajdon sorsának változásait; nem tudta vallási életét sem áttöprengeni, sem fölfrissíteni. Sok esetben még addig sem jutott el, hogy e változásokat ne szükségesnek érezze, hanem csupán akarnokok képtelen önfitogtatásának.

Alighanem minden ember életében van egy könyörtelenül tiszta szakasz, amelyben — mint egy hideg levegőbe fölnyúló csúcsról átéli, áttekinti, át kell tekintenie életét. Itt, rideg tények elébe sereglő sokasága fölött, megrendítő őszinteséggel meg kell tudnia: nagyreményű élete ponttá zsugorodik a végtelen nagy és a végtelen kicsi között, és ránehezedik Isten hatalma. A törpeség érzése nem káros frazeológia, hanem realitás; ez a realitás összetöri a magunk köré épített tündérvárat, annyinak láttat, amennyi vagyunk a történelem valódi méretei közepette, de azt a keveset tényként állapítja meg. Ez a pillanat fordulópont; kétségbe is ejthet, de lehet az embernek első veresége is, amit hosszú és nagyszerű küzdelem követhet. Aki itt megriad és hanyatt-homlok hátrál visszafelé, tulajdonképpen elveszett, ami a nehézségei fölé emelő erőfeszítéseit illeti. Ő lesz a folytonosan menekülő, ingerlékeny, egészében sikerületlen, magát megvertnek érző egzisztencia. Talán sosem tudja meg: abban a rideg levegőben élete gyeplőjét az angyal lovainak nyakába kellett volna vetnie, nem azzal, hogy „legyen, ahogy iesz", hanem legyen, ahogy Isten akarja; Isten szereti a „törpéket". Azután neki kellett volna feszülnie a többinek. Aki ezt tette — éppen- úgy nem látva az elkövetkezőket, mint az, aki nem ezt tette — az ma is, tehát örökké nekifeszül, mintha örökkétartó állapota volna az, amit később az evangéliumból megtanult: Ha mindent, de minden elképzelhetőt meg is tettél, akkor sem vagy más haszontalan szolgánál, aki csak kötelességét végzi, egyrészt; másrészt nem is teszel meg mindent.

Nem arról van tehát szó, hogy van, aki szenved, és van, aki nem szenved. Arról van szó, hogy a kegyelmi sikerületlenséget semmiképpen sem lehet Isten „nyakába varrni", nem lehet azt mondani, hogy a másiknak könnyű, annak van esze, ereje, szerencséje. Isten előtt ezek nem tényezők — az igaz ember előtt sem —, Isten előtt az Igen számít. Ezt az Igent viszont mindig, később is ki lehet mondani, de nem lehet lealkudni mögüle a teljes élet fölajánlását, nem lehet azt mondani, no, a maradék a tiéd, Uram. Ha lehangoló

146