Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 3. szám - OLVASÓINK ÍRJÁK - Tanúságtétel, vallási élet. A keresztény tanúságtétel
tolatom szerint ezek a fiatalok nagyon komolyan veszik — miután megismerték —, hogy a keresztyénség nem egyszerűen világnézet vagy „ünneplő ruha”, amit hol fölveszünk, hol nem. Elkötelezettnek tudják magukat, akik két lábbal járván a világban nem keresztyén erényekről szólnak, hanem arról, hogy mi történt az életükben. Húsz évesen konfirmált orvostanhallgató heves vita közben mondta: — Meddig kell tanúnak lennem Krisztusért? Hol van a határ? Rossz a kérdés. Én ezzel szembesülök minden nap: ma is Jézus mellett döntök? És még valami. Ha azt akarjuk, hogy keresztyén életünk valóban indokoltnak és értelmesnek tűnjön a kívülállók előtt, akkor sohasem szabad elfelejtkeznünk tanúságtevésünk egy másik megnyilatkozásáról, az egymáshoz hajló, segítő testvéri szeretetről, amit ily csodálatos szavakkal fogalmazott meg Áprily Lajos: „Tudom, hogy két kezem / nem part és nem erő: / maholnap aszú ág, / szélvert és remegő. / Mentésre ingatag, / tartásnak nem elég — I... / És mégis — ne remegj: / lélek van teveled, / nem maradsz egyedül.” — (Biztató vers magányosságtól irtózó léleknek.) A gyülekezeti élet — a család mellett — a tanúságtevésre való felkészítés helye is. A gyülekezeti alkalmak célját — ma különösen is — abban látom, hogy a közösség megerősítése, az ismeretek nyújtása által egyre inkább tudatosítsa a résztvevők hitét és aktivizálja őket a hétköznapok élet-szolgálatára. A vasárnap, mint Krisztus feltámadásának állandó megünneplése az istentiszteleti közösségben különleges lehetőség. Mely azonban csak akkor éri el célját, ha a hívekben tudatosul,hogy egybegyülekezésük nem kimenekülés a világból, hanem azért jöttek össze, hogy Jézusról halljanak, akinek korlátlan szeretete az egész világot magához ölelte, megváltván azt. Épp ezért az istentisztelet nem lehet a lelkész „magánmutatványa”, nem ő „tartja", hanem vezeti. Minél inkább részt vesz a gyülekezet az istentiszteletben, annál inkább válik számára „élményszerűvé”, megértvén célját és értelmét. Mindannyiunk számára úgy válik igazi élmény- nyé az istentisztelet, s általa a vasárnap, s az azt követő hétköznapok, ha tudjuk, hogy istentiszteletünk elsősorban a világban folyik. Az élet istentiszteletének kell tehát mindig újra formálnia a templomit, el nem felejtve azt, hogy az istentisztelet tanúságtevő volta mindig azon fordul meg, mennyiben szólal meg benne az evangélium. A bűnbocsánat, s az örök élet jó híre. válik egyáltalán lehetségessé tanúságtevésünk. Mert egyszerre feloldoz és küld. Feloldoz mindennapjaink félelem, megaláztatás, bűn hordaléka alól és küld el ismét a világba szolgálatára vagy ahogy Carl Zuckmayer fogalmazta: „Menj el büntelenül, és hordozzad életed!” (Farsangi gyónás). Ha merünk újra indulni, az úrvacsora mindig az öröm alkalma is. Az úrvacsora tanúságtevése az Isten kegyelméről mindig döntésre szólít fel. Kivel akarsz járni? Keresztyén életünk forgatagában így mindig tanúságtevésünk alapvető kérdése elé kerülünk: tudom, hogy ki nekem Jézus és vállalom az ő útját? Donáth László Vallási életünk formái Mindenekelőtt szeretném elmondani: 1. Hiszem, hogy a 2. Vatikáni zsinat szent, elkerülhetetlen, szükséges és — emberileg is — csodálatos esemény volt, s mivel korántsem záródott le, az ma is. 2. De a keresztény reménység nem a Zsinatban, hanem Jézus Krisztusban gyökerezik, aki titokzatosan és mindenkor jelen van egyházában. 3. Minden egyes keresztény testvérem — legyen az a pápa, a kalkuttai leprás, aki megbetegedése előtt utcasöprő volt, a világhírű teológus, aki nagy port ver föl kiadott műveivel vagy a szigetközi nénike, aki se írni, se olvasni nem tud s egész nap zsoltárokat énekel foghíjas szájával — Isten szentje: az, az lehet vagy az lesz. Az egyház se nem arisztokratikus, se nem tömeg-diktatorikus, hanem egy-háza azoknak, akiket Isten és Jézus Krisztus ismerete éltet és tesz testvérekké, vagyis az „örök élet”. 4. Élesen, tisztán kell beszélnünk az egyházról, de élességünket meg kell haladja szeretetünk. Azt állítom: hiszem, hogy úgy van, ahogy mondom, de tévedhetek is, mert egyedül Isten látja azt, ami van. Kérdés, mi az oka annak, hogy olyan sok keresztény nem találja meg a szentségek belső erejét? (Teológia, XI. évf. 1977/4.) Tanúsógtevő keresztyén létünk vállalása elképzelhetetlen az úrvacsora szentségével való szüntelen, tudatos és örömteli élés nélkül. Isten hozzánk hajló bűnbocsátó szeretete által Amikor a Zsinat utáni egyház önmagát vizsgálja, mindig lényeges — de nem egzisztenciális! — kérdést tesz föl; ha igazán kérdez, s nemcsak mímeli az önvizsgálatot. Ez az ön145
