Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 3. szám - OLVASÓINK ÍRJÁK - Jézus követése és az érte vállalt áldozatok
Átmenet az Atyához A húsvéti misztérium halál és föltámadás. Egész életünk során ezt éljük meg: naponta meghalunk a bűnnek, vállaljuk a kikerülhetetlenül jelentkező kereszteket (betegség, lelki szenvedések, különböző fizikai és szellemi kisebbedések stb.). A lelki élet nagy mestereinek egybehangzó tanítása szerint a keresztényt nem érheti nagyobb kitüntetés, mint ha részesedhet Krisztus keresztjében, egyesülhet a szenvedő Krisztussal .A szenvedés nem öncél. Csak azért vállaljuk — szabadon, az Atya iránti feltétlen engedelmességben — mert a végsőkig akarjuk követni Jézust. Ő pedig „engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fii 2,8). Jézus kiüresítette önmagát, szeretetből vállalt engedelmességben adta vissza az életét az Atyának. így váltott meg minket. Jézust követésében leélt életünknek ez a szabadon vállalt, önátadó szeretetből fakadó „kiüresedés", „kenózis” lesz a megkoronázása. Ekkor mondhatjuk ki a végső Igent az Atya akaratára. Ha fokról fokra Fia képmásává váltunk, akkor Krisztussal egyesülten mondhatjuk: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!” (Lk 23,46.). És ez az önátadó, végsőkig engedelmes szeretetünk lesz feltámadásunk záloga. A keresztény élet megkezdett örökélet: a hit, a szeretet és a remény élete. Jézus követésében élünk. Egy a hitünk, közös a szeretetünk és a szentek egyességében „várjuk a holtak feltámadását”. „Aki vallja, hogy Jézus Isten Fia, abban Isten él, és ő Istenben. Megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket, és hittünk benne. Szeretet az Isten: aki szeretetben él, Istenben él, és Isten őbenne. Isten szeretető azzal éri el tökéletességét bennünk, ha teljes bizalommal tekintünk az ítélet napjára, mert amilyen Ö, olyanok vagyunk mi is e világon.” (1Jn 4,15—17). Puskeiy Mária Szüksége van-e Jézusnak olyanokra, akik készek áldozatot vállalni érte?! Nem érzek magamban olyan képzettséget, hogy a TEOLÓGIA tematikájához megfelelő szinten szólhassak. Egyéni véleményemet mégis megírom, hátha használhatok Isten országának. A legutóbbi vasárnapi szentbeszéd késztetett arra, hogy ezt megtegyem. A beszédben elhangzott egy megtörtént régi példa, amelyben egy gazdag gyermektelen család egy kis árva parasztleányt örökbe fogadott és orvosnak taníttatta. Az illető ma is él és öreg kora ellenére dolgozik. A szentbeszéd befejező mondata ez volt: Menj és cselekedj hasonlóképpen. —> Az istenszeretet és a felebaráti szeretet elválaszthatatlanul összetartoznak. Az Isten iránti érzéketlenségnek gyakran nem az-e az oka, hogy az emberek eltompultak az egymás iránti részvétben . ..? Én magam az igazi megújulásnak azt tartanám, ha elsősorban a papság őrizné meg áldozatos és lemondó életét. Mint a legtöbb országban, hazánkban is a következő területeken van szükség ma a legtöbb szeretetre: Az öregeknek: a szociális otthonok lakóinak és azoknak is, akik még oda sem juthattak be. Az otthonok vezetőitől könnyen meg lehet tudni, kik azok, akiket senki sem látogat és akik örülnének a látogatásnak. Utánajárhatunk annak, kik azok, akik magányosan, nehéz körülmények között élnek, azokat kell felkeresni és amennyire lehet, segítségükre lenni. Az öregekről nemrégen bemutattak egy tévé-filmet. Látszott, hogy olyanok, akiknek szükségük lenne segítésre. Biztos, hogy abban a helységben, ahonnan a példát vették, létezik egy keresztény közösség, amelynek tagjai segíthettek volna ezeken az öregeken, ha tudomásuk lett volna róluk. A szeretet második gyakorló területe az állami gondozott gyermekek lehetnek. Sok mindent megkapnak, de mégis a személyes szeretet hiányában élnek. Az intézetből lehet kihozni kisgyermekeket átmeneti időre, sőt örökbefogadásra is lehet gondolni. Egyszerűen csak szere'tni kell ezeket az elhagyott gyermekeket, már ez is nagy vállalkozás lenne tőlünk. Egy idősebb asszonynak későn született egy kislánya, ötödik gyermeke, akit állami gondozásba adott. Tettét így indokolta: „Nincs már türelmem hozzá, idegességemben még meg is fojtanám”. Ennek a szerencsétlen kislánynak élő asszonytestvérei vannak, de egyik sem vállalta felnevelését. Minden állami gondozottnak megvan a maga kis tragikus története. A szeretetszolgálat egyik fontos területe lenne az egyházi iskolák és az ott tanulók támogatása. Űk később igazán sok jó forrásai lehetnek. Sok olyant ismerek, akik onnan kerültek ki és az életben nagy áldozatosságról és kitartásról tettek tanúságot. Az iskolák korszerűsítésének elősegítésére és a tanulók kollégiumi díjának csökkentésében sokan szívesen segítenének anyagilag, ha pontosan tudnának róla. Az első két területen az egyedülállók önkéntes segítségére gondolok, függetlenül attól, hogy milyen közösséghez tartoznak. Feltűnő, hogy régen is, ma is azok tesznek legtöbbet a rászorultakért, akik maguk is szerényen, lemondóan élnek. Én úgy gondolom, hogy a világi 141
