Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 3. szám - OLVASÓINK ÍRJÁK - Tanúságtétel, vallási élet. A keresztény tanúságtétel
papság ma van olyan helyzetben, hogy jelentős anyagi segítséget nyújthatna a felsorolt területeken. Azoktól, akik a lemondást és az abból következő szeretetet nemcsak tanítják, hanem valóban próbálják megélni. Akkor a lelkipásztorok lelkiismeretük szerint is elmondhatják, hogy valóban mindent megtettek híveikért. Az én gondolkodásomat is, mint sok másét, az életkörülmények formálták. Nagy családból születtem, idősödő szülők utolsó gyermekeként. Volt egy lelkipásztor, akitől családunk jelentős anyagi támogatást kapott. Ő maga azonban szerényen élt, amennyit csak tudott, adott a rászorultaknak. Az ő példája nagy segítségül szolgált abban, hogy hitem annyira megerősödött, hogy a mostoha körülmények ellenére is mindig hűséges tudtam maradni Istenhez és az egyházhoz. Hegedűs Ferencné TANÚSÁGTÉTEL, VALLÁSI ÉLET A keresztény tanúságtétel A „Teológia" szerkesztősége lehetőséget biztosított arra, hogy olvasói néhány aktuális kérdésre válaszolva összegezhessék gondolataikat. Ezzel a lehetőséggel élek, amikor megpróbálok az egyik témához hozzászólni. A témaindító gondolatok között szerepel a következő megállapítás: „Ma a keresztyének sok helyen nem hívők között élnek”. Úgy érzem ebben a mondatban hangsúlyos a „ma”. Bizonyos félreértések elkerülése végett azonban nekünk, ma élő keresztyéneknek, tisztában kell lennünk azzal, hogy a keresztyén egyház gyülekezeteit történelmük folyamán szinte mindig nem keresztyén környezet vette körül. Kezdetben a keresztyének diaszpórában éltek. Az első századokban is a kisebbségi helyzet jellemezte életformájukat, annak ellenére, hogy hitük és szeretetük átütő ereje mindig több embert ragadott ki környezetükből, tett Krisztus igaz tanítványaivá, tagolt be Krisztus teste élő tagjaként az egyház közösségébe. Más szóval, hitüket és szeretetüket az Ür Jézus Krisztus jó eszközként tudta felhasználni evangéliumának terjesztésében, a hitnek és szeretetnek továbbplántálásában, hogy így Isten kegyelmében, kereszthalálának és feltámadásának hasznában egyre többen részesüljenek. Ily módon a társadalomban a keresztyén egyház pozitív hatása, kisugárzása számarányánál jóval nagyobb volt. Az egyház életének ún. „Nagy-Konstantinusz-i” korszakában — aminek megszűnését Európában a felvilágosodás szellemi mozgalma indította el — már nagy területek, egész nemzetek krisztianizálásáról számol be az egyháztörténelem. Később kiderült, hogy a lényegétől idegen, evilági eszközökkel is uralkodni kívánó, az államhatalmakkal összefonódott egyház illúzióban ringatta magát, amikor „keresztyén Európáról, keresztyén országokról" beszélt. A sok esetben fegyveres erőszakkal vagy enyhébb, de mégis kényszerítő eszközökkel egyházba terelt tömegek nagyobb része nem vált valóságos, szíve szerint keresztyénné. Ez az állapot igen bénítólag hatott az egyház hivatásának, rendeltetésének, küldetésének a betöltése terén. Ennek bizonysága többek között az is, hogy ez ellen az elegyes állapot ellen, a hívők és „nem hívők" keveredéséből kialakult egyházi képlet ellen, ennek az egyháznak sok megnyilvánulása ellen, éppen az egyház legkomolyabb tagjai részéről történtek tiltakozások. Erre a nem kívánatos állapotra figyelmeztettek már a középkorban megindult reformtörekvések, majd a reformáció, később pedig protestáns területen az ún. ébredési mozgalmak. Nem szabad hát csodálkoznunk és a körülményeket okolnunk, ha azt tapasztaljuk a legújabb korban az ún. keresztyén kultúrterületeken, hogy amikor megszűntek a külső kényszerítő körülmények, a hitében megerőtlenedett, szeretetében meghidegült egyháznak nagyon sokan hátat fordítottak. Ahol pedig egyházellenes tendenciák érvényesültek, melyek a hitet megpróbálták, a megmérettek közül igen sokan találtattak híjával. Míg az ókorban a hitében erős, szeretetében tevékeny egyház az üldöztetések idején csak erősödött, létszámában is növekedett, addig az újabb kori kisebb próbatételek, egyházellenes törekvések között létszámában erősen megfogyatkozott. Visszatérve még a fentebb hangsúlyozott tételhez, ha az egész lakott földet tekintjük, — már pedig a 20. században az egyházat csak így tekinthetjük — akkor a keresztyének kisebbsége nem vitás. Természetesen, —• ez az én meggyőződésem is — ezt a hitében megerőtlenedett, szeretetében megfakult, szégyenletes módon felekezetekre szakadt egyházat is magáénak tekinti az Úr Jézus Krisztus. Mindeddig sok engedetlensége ellenére is megtar- ■ tóttá, nem vette el megbízatását. Az egyház lényegéhez tartozik tehát továbbra is Krisztustól nyert küldetése, hogy széles e világon hirdesse az evangéliumot. Még ma sem hiábavaló ezért a már idézett témaindító gondolathoz kapcsoltan feltett kérdés: „Hogyan kell a keresz142
