Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Koroncz László: A bérmálkozók életkora
feltámadását is megelőzte szenvedésének és kereszthalálának gyötrelme. Keresztény feladatunk tehát, hogy a haldoklót Krisztus halálával és feltámadásával bátorítsuk. — A haldoklóval való együttérzésnek azonban megvan az a veszélye, hogy a lelkipásztor annyira beleéli magát a beteg szenvedésébe, hogy elveszti emberi erejét, amivel segíteni tudna. Az ilyen „sokkolt" lelkipásztor például maga is erősíti a betegség eltagadását vagy tényként elfogadja a beteg túlzott önvádjait, és végül is saját szorongása visszahat a betegre. Az igazi együttérző segítőnek tudnia kell, hogy melyikük a szenvedő és melyik a segítő. — A haldoklók segítésének egyik legfőbb akadálya, hogy a segítő maga is fél a haláltól. Ezt rendszerint öntudatlanul, különböző kibúvókkal leplezi. „A betegnek nyugalomra van szüksége!" „Sürgős dolgom van!" — A pap sokszor csak a hivatalos imaszöveget olvassa a rituáléból vagy gépiesen megadja az általános feloldozást, a szentkenetet és ezután elsiet, mert a „másik beteg várja”. — Végül jó, ha tudatosítjuk, hogy az emberi környezet ilyenfokú elidegenedése, a haldoklás magánya korunk jelensége. A kórházak félreeső „intenzív" szobájában vagy az elfüggönyözött, bedeszkázott ágyakban vívódó haldoklás századunk embertelen „találmánya”. Az ősi társadalmakban, a nagycsaládokban senki sem halhat meg egyedül. Ä múltban a keresztény közösségek körülvették a haldoklót, résztvevő imájukkal segítették utolsó perceit. Ezt próbálja az egyház ma valami módon helyreállítani, például a betegek szentsége közösségi kiszolgáltatásával. Mivel rendszerint maga a pap is a haláltól elszigetelten nevelődött, azért már a teológiai tanulmányok idején be kellene vonni a betegek látogatásába és módszeresen, lélektanilag is felkészíteni a haldoklókkal való foglalkozásra. Külföldön szokás, hogy a fiatal papok legalább hetenként végeznek beteglátogatást, utána a látottakat, a felmerülő kérdéseket közösen feldolgozzák, majd őszintén feltárják saját szorongásaikat a halálról, sőt a végső dolgok körül felmerülő kételyeiket is. — A lelkipásztornak később is szüksége van csoportos segítségre, arra, hogy az orvossal, az ápolóval és a környezettel is kicserélje tapasztalatait. Csak így érhető el, hogy a halállal való állandó találkozás meg ne keményítse szívét, vagy odaadó részvéte lelkileg beteggé ne tegye. Végül, de nem utolsósorban a Szentlélekből merítse az erőt, aki Vigasztalónk és Segítőnk. Csak az Ő különös ajándékaival képes a lelkipásztor krisztusi küldetését a halál kapujában is betölteni. Kardos József A BÉRMÁLKOZÓK ÉLETKORA Ügy tűnik, hogy szakirodalmi szinten mind szélesebb körben, lelkipásztori vonalon pedig legalább hellyel-közzel kezd már eltűnni az a felfogás, amely a szentségek hatékonyságát szinte teljesen az „ex opere operato" működő isteni kegyelemtől, vagyis a csodától várja. „A kegyelem feltételezi a természetet" elvet kezdjük már végre úgy értelmezni, hogy a „természet” nem csupán egy biológiai egységet hordozó, tehát „normális" alanyt jelent, hanem bizonyos szellemi szintet és lelki alapot is magába foglal. Végre megérezzük a fonákságot abban, hogy a hét szentségből csupán kettőnek felvételében kívántunk az alanyban érett, döntő akarati hozzájárulást: a papszentelésben és a házasságban — éppen az azokkal járó jogi következmények miatt. Tehát a löldi eshetőségek miatt szabunk feltételeket, de az örök életre szóló következményeket szinte minden feltétel nélkül rábízzuk a szentségek csodaerejére. (gy alakult ki az a gyakorlat, hogy az első négy szentség a még öntudatlan vagy a még nagyon hiányos öntudattal rendelkező „gyermekek szentsége lett", az ötödik szentség meg a „már" fogyó öntudatú öregeké, betegeké. A gyónáshoz megkívánt öntudatos bánatot és erősfogadást is „fel kell tételeznünk”, ha már valaki elszánta magát arra, hogy meg- gyónik . . . Lehetetlen, hogy Jézus szentségeit csupa félöntudatú, „határozat-képtelen” embernek szánta, minden egyéb feltétel nélkül. Hiszen még beteggyógyításainál is legalább a hitet elvárta. Az őt követőktől pedig komoly döntést és áldozatvállalást kívánt (Lk 18,22 a gazdag ifjútól — vö. Lk 9,23 „Vegye fel keresztjét. .Nem mehetünk el bekötött szemmel a szentségkiszolgáltatásunk eredményét tükröző megfigyelések mellett, amit néhol statisztikai adatok is világosabbá tesznek. Elég talán, ha egyes pesti plébániák panaszait említjük: a megkeresztelteknek alig 50%-a jut el elsőáldozáshoz, s az elsőáldozók 20—30%-a a bérmáláshoz, ezeknek pedig ugyancsak egyharmada az egyházi házasságkötéshez. S van, ahol még ennél is rosszabb a helyzet. Okvetlenül fel kell tennünk a kérdést: Szabad-e csodát várva vagy éppen csak bizonyos külsőségek, hagyományos látszatok megőrzésére ennyire köves, bozótos vagy úttá vált talajba szórni a szentségi kegyelem magvait? (Vö. Mt 13,3 sk) Nem kell-e a bérmálkozási életkor helyes megválasztásával legalább a természetes feltételt biztosítanunk a lelki felkészüléshez? 120
