Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Koroncz László: A bérmálkozók életkora
Különböző gyakorlat a bérmálkozó életkorának megválasztásában „A bérmálás a második szentség. Sok problémát okozott már a hittudománynak: mire is van tulajdonképpen, és miben különbözik a keresztségtől, mi többletet ad. Egyáltalán nem állíthatjuk, hogy eléggé ismerjük már ezt a szentséget".1 Ennek a megállapításnak igazságát igazolni látszik az a lelkipásztori bizonytalanság, ami a bérmálás kiszolgáltatásának feltételeit, elsősorban a bérmálkozó életkorát veszi körül. „Sokat vitatott pasztorális kérdés: milyen életkorban veheti fel valaki a bérmálás szentségét. Nincs az egyházban erre vonatkozó egységes gyakorlat."2 A keleti egyházban a keresztséggel együtt szolgáltatják ki a bérmálást. A Tridentinum a 7. és 11. év közötti időt ajánlja. Franciaországban a forradalom után 12 éves korig halasztották. Spanyol és portugál területeken alig néhány évvel a kereszt- ség után bérmáltak. Az egyházjog alsó korhatárként a 7. év körüli időt írja elő (CIC 788). Jelenleg nálunk a 10—14. év közötti idő van gyakorlatban, de például a szomszédos bécsi egyházmegyében „érett korra” halasztják a bérmálást.3 Úgy tűnik, hogy a mai körülményekéi és a bérmálás mai szemléletét figyelembe véve ez a legutóbbi gyakorlat van legközelebb a helyes megoldáshoz. Ennek indoklásához a mai teológiai szemlélet alapján hozunk fel néhány érvet. — 1. A bérmálás a keresztség szentségének befejezése. —„A teológusok általánosságban azt tanítják, hogy a bérmálás a keresztség szentségének befejezése vagy tökéletesítése".4 Lehmkuhl szerint „a bérmálás complementum baptismi, amellyel a megkeresztelt ember mintegy a természetfeletti és keresztény élet nagykorúságára emelkedik”.5 Bizonyosan a keresztény életre való tökéletes beavatás jegyében kapcsolta hozzá az ősegyház gyakorlata is a „Szentlélek vételt" a keresztség kiszolgáltatásához (vö. ApCsel 8,14—17; 19,5—6; Zsid 6,2). Ez akkor magától értetődő volt, hiszen a felnőttek meg keresztelése már maga is olyan feltételek teljesítésére épült, melyek a „Szentlélek vételére” is alkalmassá tették a megtérőt. Ez a feltétel a Jézus Krisztusban való hitet, és a mellette való teljes elkötelezettséget jelentette. Ez „a holt cselekedetből való megtérés", és keresztségi oktatás (Zsid 6,2) után a felnőtteknek kiszolgáltatott keresztség ben valóban megtörtént. A feltételek teljesedésének fokozott kívánsága miatt az is előfordult, hogy a Szentlélek vétele megelőzte a keresztség szertartását. „Péter még ki sem mondta a szavakat, amikor a Szentlélek leszállt mindazokra, akik beszédét hallgatták .. . Elrendelte tehát, hogy kereszteljék meg őket Jézus nevében" (ApCsel 10,44—48). Magától értetődik, hogy Jézus Krisztusnak ez a hitbeli elfogadása és a mellette való elkötelezettség szabad emberi döntéssel történt. Ezzel mondott ellene a sátánnak; ezzel jegyezte el magát Krisztussal. így született meg a keresztség kegyelmében új emberré, „megigazult és valóban szent teremtménnyé” (Ef 4,24). Ezt a húsvéti misztériumban történt megigazulást tetőzte be a Pünkösdi Lélek. A gyermekkeresztelés bevezetésével a nyugati egyházban a bérmálás időben eltávolodott a keresztségtől. Talán inkább így mondhatnánk: a keresztség előre sietett, hogy a keresztény családok gyermekeit minél előbb az istengyermekségre emelje, s tagjává tegye annak a lelki családnak, amiben a szülők már benne éltek, — az egyháznak. Világos, hogy a gyermek itt nem személyesen, hanem szülei által teljesíthette csupán azokat a feltételeket, amelyek nélkül nem lehet érvényes a keresztség: a hitet, és a Jézus melletti elkötelezettséget a szülők (vagy azok helyettesei) vállalták. Hiszen: „Hit nélkül nem lehet tetszeni Istennek” (Zsid 11,6). Ezért mondja Schoonenberg: a szülők hite nélkül kiszolgáltatott keresztség „csupán halott tagokat ad az egyháznak”.6 A megkeresztelt gyermek egyelőre helyettesített (virtuális) hitének és döntésének azonban egyszer tudatossá és valódivá (habituálissá) kell válnia. Ez történt meg a komoly előkészítés után a bérmálás szentségében — ha a lelvevő képes már ilyen komolyan megalapozott hitre és döntésre. Egyebek mellett: ha „aetatem habet” (Jn 9,21), megvan a kellő életkora. — 2. A bérmálás a nagykorúság szentsége. — Ezt a kifejezést régebbi teológusok is szívesen használták. Schütz szerint „a keresztséggel természetfeletti életre született lélek a Szentlélek bérmálási közlése által a Krisztusban való kegyelmi nagykorúságra jut".'1 — (Vö. 2Tim 3,12). — A Catechismus Romanus szerint azokat, „akik megszülettek a természetfölötti életre, a bérmálás mintegy kegyelmi nagykorúságban részesíti” (II. 3.20). Piet Franzen szintén helyesnek találja ezt a kifejezést: „dogmatikus értelemben: mint a Lélekben való keresztény teljességet”.8 Magától értetődik, hogy a nagykorúság lelki értelemben nem azt jelenti, amit a polgári gyakorlatban: felszabadulást, elszakadást a gondoskodó, irányító, gyámkodó szülői akarat alól. A lelki nagykorúság inkább egy még szorosabb önelkötelezést jelent, éppen az egyház nagy családjában, nagyobb megbízatással, nagyobb felelősséggel; de éppen ehhez a nagyobb felelősséghez egyúttal nagyobb kegyelmi örökséggel is: magának a Szentléleknek vételével. A bérmálás valóban nem valami felnőtté avató szertartás; nem lezár és megpecsétel 121
