Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Kardos József: A végsőkig kitartó szeretet
látogatni!” —• stb. Az orvosokra, a hozzátartozókra vetett dühkitörések mögött azonban meg kell látni a háttérben működő igazi okot: a megoldatlan kérdést: „Miért éppen én jutottam ide?" — Ez esetben az agresszivitás normális emberi reakció. Ne akarjuk tehát valami ál- aszkézissel elfojtani. A beteg úgy érzi, hogy a halál „jogtalanság”, mert mégsem tett olyan rosszat, amiért „megsemmisülést" érdemelne. A súlyos beteg tehát emiatt az „igazságtalanság” miatt gyötrődik annyira és tehetetlenül védekezik sorsa ellen. Ezért állandóan igényli a fokozott megbecsülést, mert jelezni akarja: „Még élek! Ne feledjetek el!” — „Még nem haltam meg!” — Ez a negatív magatartás azonban már pozitív módon jelzi, hogy él benne a halál utáni élet valóságos reménye. — A betegnek tehát meg kell adni a lehetőséget, hogy kifejezze indulatait, haragját. Másként a fel nem dolgozott érzelmek pusztító bűntudatba és súlyos depresszióba sodorhatják. — AZ ALKUDOZÁS SZAKASZA. Ha sikerül a betegnek az élők iránti „irigységét" és belső tehetetlenségét feloldania, akkor újból feltűnik egy kis remény: „Talán mégsem most rögtön halok meg?!” — Bízni kezd egy új gyógyszerben, gyógymódban, szeretne még egy utazást, esetleg gyermeke érettségijét vagy esküvőjét megérni. Igen fontos számára az élet újabb „darabkájáért” folytatott alkudozás, mert ez voltaképpen a halál tényének első, burkolt elfogadása, valahogy így: „Igen, engedelmeskedem, csak egy kis halasztást kérek...” Úgy tesz, mint a gyermek, aki előbb ellenszegült szülei akaratának, most viszont az elviselhetetlent valamiképp kibírhatóvá akarja tenni. Ez az állapot tehát ismét lehetőséget ad a további erőgyűjtésre. — A SZOMORÚSÁG FÁZISA. A betegség előrehaladásával az újabb beavatkozások, a fokozott leromlás csakhamar világossá teszi: „Minden hiába! A vég kikerülhetetlen!" — Most végtelen szomorúság lepi meg, aminek számos külső oka is van. Az anyagi javait, a családról való gondoskodást végleg rendezni kell, hivatását, munkahelyét fel kell számolnia. Ahogy eddig a környezet és a látogatók sokat segítettek abban, hogy figyelmét lekössék, — mindez most, a szomorúság „órájában” semmit sem ér. Engedjük a haldoklónak, hogy szo- morkodjon és ne próbáljuk erőnek erejével vigasztalni. Elég, ha halkan mellé ülünk és megfogjuk a kezét. A beteg ilyenkor rendszerint gyenge, csendes, szófukar, olykor elutasító. De éppen ebben a „szomorúság-munkában" dolgozza fel a halál végleges elfogadását. Időre és nyugalomra van szüksége, hogy búcsút vehessen az élettől. —• A BELEEGYEZÉS VÉGSŐ ÁLLAPOTA. A beteg már végigjárta a haldoklás siralomvölgyét. Ha szabad volt kezdetben elutasítania a halált, ha kibeszélhette indulatait, ha még egy rövid ideig alkudozhatott és megsirathatta életét —, akkor többé kevésbé megnyugodva néz szembe a véggel. Ez a beleegyezés rendszerint egy érzelemnélküli állapot. Az érdeklődési kör egyre inkább beszűkül, a beteg azt kívánja, hogy hagyják nyugton. Ugyanakkor továbbra is hálás a halk jelenlétért. Megfogja kezünket és szótlanul azt kéri, hogy maradjunk mellette. Megnyugtatja, ha nem hagyjuk magára, még akkor is, ha már képtelen beszélni. A lelkipásztori segítés A haldoklót már nem gyógyíthatjuk, de mellé állhatunk, helytállhatunk mellette, és így segítjük a legnehezebb életfeladat megoldásában. — A haldoklót nem lehet csupán szavakkal, még jámbor szavakkal sem erősíteni. Az emberi szó csak nagyon felületesen érinti szomorúsága gyökerét. Egy ilyen kérdésre „Miért halok meg rákban?” — nem lehet válasz a szemrehányás: Mert sokat dohányoztál, későn jelentkeztél az orvosnál, elnézték betegségedet stb. Még ha igazat is mondanak, sohasem érintik azt a megrázó sorskérdést: „Miért éppen én?" — A haldoklás — amint láttuk, — a személyiséget és az élet értelmét kezdi ki. Ezért igazán csak akkor segíthetünk, ha mindvégig kitartunk mellette, hogy biztosítsuk lelki épségét. A lelkipásztor feladata ott kezdődik, hogy a beteget feloldja elszigeteltségéből és együttérzéssel, együttszenvedéssel mellé áll. Ehhez azonban komoly önfegyelemmel le kel! küzdenie azt a „kísértést", hogy a betegre mintegy rákényszerítsen egy előre meghatározott vallásos helyzetértékelést, esetleg olyant, amire a beteg még nem érett meg. Számítania kell a lelki visszaesésekre is. Számos lelkipásztort könnyen türelmetlenné tesz, ha betege, akivel már egyszer elfogadtatta az elkerülhetetlent, később ismét alkudozásokba kezd. Inkább fogadja szótlanul az indulatos kitöréseket. Istenre háruló szemrehányásokat, — miként az Isten báránya —, vegye magára. Az Isten „védelmezése”, a gyötrődő leintése csak a beteg bezárkózását, elhidegülését váltja ki és így nemcsak vele szakít, hanem az alakuló helyes istenkapcsolatot is meghiúsíthatja. Ezért kell a lelkipásztornak már jóval előbb önmagában is egzisztenciálisan feldolgoznia a halál teológiáját. Hiszen a húsvét reménységét, Krisztus 119
