Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Kardos József: A végsőkig kitartó szeretet
TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTOR! KÉRDÉSEK VÉGSŐKIG KITARTÓ SZERETET Leginkább a szeretetre illik az a megállapítás, hogy a gyakorlat igazolja az elméletet. Az egyik legáldozatosabb és legnehezebb ielkipásztori szolgálat a súlyos betegek megerősítése, a haldoklók ellátása. Akiket megközelít a halál, azok különösképpen rászorulnak az önzetlen szeretetre. Végső állapotuk tudata igen érzékennyé teszi őket. Ha mi is érzékenyekké válunk a legkisebb rezdülésükre, akkor közelebb hozhatjuk nekik a gondviselő Isten jelenlétét. A halál valósága A lelkipásztori realizmus megkívánja, hogy a halált ne elvontan tekintsük, hanem vegyük tudomásul mindazokat a gyötrelmeket és szenvedéseket, amelyek az ember méltóságát, jellemét is kikezdik, — mert csak így tudunk igazi segítséget nyújtani. Gondoljunk a haldoklók elesettségére, meredt tekintetére, nyitott szájára, elakadt lélegzetére, a falnak feszített testtel vívott, végső küzdelemre. Mindezek a nagyon is emberi jelek azt mutatják, hogy a halál életünk legsúlyosabb krízishelyzete. Az élő szervezetben végzetesen eltolódott az élettani, a fizikai és az öntudati egyensúly, az embertársi kapcsolat megszakadt —, egyszóval mindaz, amit együttesen „életnek" nevezünk. És mivel a legtöbb halál lassan következik be, azért a gyötrődés a haldoklóról átterjed a hozzátartozókra, az ápolókra is. Mert bár mindannyian tudjuk, hogy a halál biztosan bekövetkezik, mégis szívünk mélyén meg vagyunk győződve arról, hogy minket elkerül. Tudatalattink nem tudja elfogadni, hogy életünk végérvényesen véget ér. Simone de Beauvoir édesanyja halálának realisztikus leírását ezekkel a szavakkal fejezi be: „Nincs természetes halál. Saját halálunkat mindig véletlen balesetnek érezzük." — A halál küszöbén az ember úgy érzi, hogy a környezetéből való kiszakadással megszűnik önmaga lenni, és éppen ez a tudat juttathatja a haldoklót a legmélyebb válságba. Elisabeth Kübler-Ross svájci lélekgyógyász számos haldoklóval beszélgetett. Végigkísérte életük legnehezebb szakaszát, miközben erősítette őket. Gazdag tapasztalatából tudjuk, hogy az ember halálát öt fázisban éli meg. Ezek a szakaszok nem elszigeteltek, sorrendjük váltakozhat, időtartamuk is különböző lehet. (Intenviews mit Sterbenden, 1971. — Ezt az anyagot Rolf Zerfass feldolgozása alapján foglaljuk össze. (Vö. Prinzip Liebe, Perspektiven der Theologie, Herder, 1975. 139—158). — A TAGADÁS SZAKASZA. Sokan elmondták már, hogy súlyos betegségük felismerésének hevesen ellenálltak: „Én még nem tartok ott!" — „De hisz ez lehetetlen!" — „Az orvos tévedett, felcserélték a röntgenképet” stb. Az egészségeseket viszont bosszantja, hogy a beteg nem akarja tudomásul venni állapotát. Gyakran különféle magasabbrendű, úgynevezett természetfeletti szemponttal szinte erőszakosan akarják elfogadtatni vele a tényt. Kevesen értik meg, hogy ez normális és természetes védekezés, amivel a beteg a váratlan sokkot, a feltörő kétségbeesését akarja levezetni. A szervezet így mintegy időt nyer, hogy ezt az elviselhetetlen valóságot, mint új helyzetet elfogadhassa. A közbenső időben valamiképpen összeszedi magát és belső megoldást keres. A tagadásnak azonban vannak veszélyes formái is. Az illető nagy vásárlásba, utazásba kezd, elszórja a vagyonát, — vagy éppen depresszióba esik, öngyilkosságba menekül. Mivel a beteg lelkiállapotát környezete nem tudja igazán átélni, azért többnyire kitérnek útjából, visszahúzódnak tőle, kiiktatják életük menetéből. És ezzel máris megkezdődött a lelki haldoklás magányossága. —• AZ INDULATI SZAKASZ. A betegség eltagadását fokozatosan kiszorítja a valóságos helyzet tudatosulása. A betegből ekkor indulatok törnek fel, negatív érzelmek. Környezetének, önmagának állandó szemrehányást tesz, a nehézségeket felfokozza, a hiányokat eltúlozza: „Az embernek háromszor kell csengetni, míg jön valaki" — „Már senki sem akar meg118
