Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 2. szám - KÖRKÉP - Kerényi Grácia: "Boldogok, akik sírnak" - Fiatal barátaimnak
küldje el Apómnak, hogy odaadta cserébe a sajátját: ne vegyem észre, miért. Liesbethet 1976 augusztusában láttam viszont, Aradon. Már a vég előtt, 1945 áprilisában, a TBC-s osztályon barátkoztam össze Ács Marianne-nal. Egy tizenhét éves kislánnyal, akit fölírtak az utolsó szelekcióra, de végül nem volt idejük injekcióval kivégezni az SS orvosoknak. Ágyszomszédok voltunk a felszabadulás után, az orosz kórházban. És amikor összeírtak bennünket a hazaszállításhoz, és engem az első csoportba írtak, mert jobb kondícióban voltam, őt pedig a másodikba, én is a másodikba kéredzkedtem, ott maradtam egy nappal tovább. Marianne nagyon meghatódott, hogy szép tőlem. Pedig nem altruizmus volt, csupán természetes önzés, hogy együtt akartam maradni vele. Mert a barátságban persze mindig van önzés, ahogy más páros kapcsolatokban is; de ez az önzés legpozitívabb formája. Ha a szeretet boldogság, én ezt a boldogságot akarom, amikor a szeretetet akarom. Hiszen a felebaráti szeretet főparancsolata szerint is, „mint önmagádat": nem bűn szeretni magunkat, az a bűn, ha nem szeretjük magunkat, ugyanolyan bűn, mint ha jobban szeretjük magunkat, mint a másik embert. Minden barátság a felebaráti szeretet iskolája, a teljes embertelenség külső körülményei között is. És éppen ez a legfontosabb tanulság; hogy meg tudjuk különböztetni a lényegest a lényegtelentől. Azóta, hogy 1945-ben hazakerültem, még biztosabban tudom, mi a lényeges. A szeretet, mindig és mindenütt. És szeretném ezt másokkal is megértetni. Mindenkivel. Azokkal, akiket szeretek és akik éppúgy vágynak a boldogságra. S nem értik, hogy ez a módja: egyszerűen szeretni kell. Kerényi Grácia Isten a Szeretet! Ezért, akit Isten elragadott, az lóngragyúllad a szeretetben. Az örök Szeretet emésztő tüze mindannak, ami véges. És ilyen véges lehet mindaz az indulat és vágyakozás, amit a teremtmény kelt a lélekben. Ha a lélek a teremtményekhez fordul, akkor kivonja magát az isteni szeretetből, de végleg nem menekülhet előle, mert akkor a szeretet őt megemésztő tűzzé válik. A lélek szellemi létében elmúlhatatlan létre van teremtve. Ez mutatkozik meg az elmúlhatatlanság mindig feltörő vágyában, amivel szívesen venné, ha körülötte minden változatlan maradna. E világ azért kelt csalódást, mert az időbeli dolgok változnak. Ámde ebből a vágyból az a tudat cseng ki, hogy az ember léte nem merül ki csupán időbeliségben hanem az örökkévalóságban gyökerezik. Ha szabad döntésével erőszakosan ragaszkodik az időbelihez, akkor megtapasztalja az élő Isten kezét. Az örök isteni Szeretet —- amelyet megvetett —, fogja felemészteni vagy inkább az örök emésztődés állapotában tartani. Ez a második és teljesebb halál lett volna mindnyájunk sorsa, ha Krisztus szenvedésével és halálával nem járt volna közre és nem nyitotta volna meg az irgalmasság útját. Edith Stein: A kereszt tudománya (Széli Margit fordítása) 117
