Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 2. szám - KÖRKÉP - Kerényi Grácia: "Boldogok, akik sírnak" - Fiatal barátaimnak
rabtársnőimet, hitre, jobb erkölcsökre, harcos kongreganistaként, akár odakint, civil életemben. Az enyémtől nagyonis eltérő társadalmi erkölcsöket képviselt első „börtöntestvérem", rosz- szallották is az előkelő lengyel hölgyek ezt a barátságot: F. Baba afféle jasszlány volt, visz- szategezte az SS-katonákat, és szökött SS volt a vőlegénye, Pubi is, akivel ellenállást akartak szervezni. Baba összeütve-verve érkezett cellánkba, de jókedvű, talpraesett volt mindig. A börtön-, ill. lágertestvérség intézménye természetszerűen alakult ki mindenütt, ahol foglyok voltak, voltunk; teljes vagyonközösséget (tekintet nélkül arra, hogy ki kapja vagy szerzi a „vagyont", kosztot és ruhát) és szellemi, lelki közösséget jelentett, Amikor Babától elszakadtam — június 14-én vittek Pestről Lanzendorfba — Hanka Sliwinskával barátkoztam össze, azzal a Hankával, akit összeverten, vérző szájjal, foltos, dagadt arccal hoztak be május 25-én a Melinda utcai gestapo-parancsnokság várószobájába; fehér pizsamában volt, orrán-szá- ján dőlt a vér, s nyomban kalácsot osztott szét köztünk, akik a kihallgatásra várakoztunk. Auschwitzban az A-lágerben Vaszo Sztomatiu volt a barátnőm, görög diáklány, kommunista, elsőéves jogász és költőnő; „minthogy mindig mindenütt kellett, hogy legyen valakim — írtam 1962-ben — akivel esténként megcsókoljuk egymást, az auschwitzi 13-as blokkban Va- szóhoz surrantam oda „kaliniktá”-t, jóéjszakát kívánni. Később elválasztottak bennünket, s csak két hónap múlva kerültünk össze újból, a B-lágerban; leültünk egy téglahalom mögé... a porba írtuk, úgy tanultuk meg egymás címét: Thesszaloniki, Tszimiszki 59; Budapest, Ölasz fasor 25.” Vaszo 1946-ban elküldte rólam írt versét, görögül és franciául; azóta nem tudok róla semmit. F. Babáról sem tudok; viszont megtaláltuk egymást újra Budapesten a Havas-ikrekkel, ők előbb értek haza és hírt hoztak rólam Anyámnak. Velijk az auschwitzi B-lágerban kerültem össze, s a mi kis háromtagú közösségünk élete megint csak olyasmi volt, ami a boldogsághoz hasonlított. „A B-lágerban ki is lehetett volna bírni az életet — írtam 1962-ben —, ha nem füstölt-lángolt volna ott, a szomszédságban, annak a meredek tetejű téglaháznak a kéménye, s nem tudtunk volna meg napról napra többet és többet a láger múltjából, iszonyú titkaiból. S még olyankor is, amikor egy-egy vasárnap délután vidáman ettük a sült krumplit, verseket szavaltunk, vagy társasjátékot játszottunk — valamelyik barátnőm egyszer- csak idézni kezdte: „ültünk Babilon folyóvizei mellett és sírtunk, mikor a Sionra gondoltunk... Fűzfákra akasztottuk hegedűnket..." — s hirtelen belénk döbbent az embertelen borzalom, ami ott lebegett mögöttünk, körülöttünk, mindenütt..." Ági és Juci tizenhat éves volt akkor; apjukat és nagyanyjukat a gázkamrában ölték meg, s ha anyjukról esett szó, azt mondták: „Hála Istennek, februárban meghalt." Nemrég kerültek be a kórház kísérleti osztályáról a B-láger tízes blokkjába; ugyanis Mengele, a rettegett auschwitzi főorvos, az ikertenyésztést tanulmányozta, s ezért a Magyarországról érkező deportáltak közül is kiválasztotta az ikreket, megfigyelte, vizsgálta őket, rendszeresen vett tőlük vért, s később is könnyebb munkabeosztást juttatott nekik, hogy szükség esetén folytathassa kísérleteit. „Milyen ember Mengele?" — kérdeztem, — „Tudod, az a rettenetes — magyarázta Ági —, hogy intelligens, kulturált ember, akivel Goethéről és Bachról lehet beszélgetni, s közben tudom, hogy ő ölte meg Aput és a nagymamát.” Az ikrek a ruházati kamrában dolgoztak, s ez módot adott életszínvonalunk javítására: tervszerűen „organizálták", vagyis lopkodták a pullóvereket, sálakat, miegymást, együtt adtuk el, kiegészítettük ruházatunkat és a koszthoz is hozzákerestünk annyit, hogy sohase legyünk éhesek. Ági és Juci nem lelkesedett a jó üzletért, a szerzett holmikból ajándékokra is jutott; de mindenütt szívesen fogadták őket, s a rendfenntartó stubowák megengedték, hogy a barakk-tűzhelyeken krumplit süssenek, kenyeret pirítsanak. Az ikrek jól tudtak latinul, sőt héberül is, s élvezettel betűzgettek egy héber bibliát, bár különben ateisták voltak és marxisták. 1944-ben együtt ünnepeltük a születésem napját; s most Ágica volt az, akinek le kellett csókolnom elalvás előtt a szemét, ahogy az apja szokta annakidején. Ravensbrückben az első lágertestvérem egy dán fiatalasszony volt, Grete Dössing. Egy ágyban aludtunk, és közösen koplaltuk le a számomra beszerzett meleg holmikat; ő sok mindent kapott dán társnőitől. Akkor szakadtunk el egymástól, amikor én kórházi munkás lettem, s ő a Siemenshez került. 1946-ban leveleztünk, csomagot is küldött, de később nyoma veszett. Utána Erdős Anikó volt a párom, együtt dolgoztunk a kórházban, ill. sza- nitécszolgálatban, míg —• 1944 decemberében — meg nem betegedtem. Ugyancsak a szani- téceknél ismerkedtem meg Liesbeth-tel, a hollandiai félig magyar, félig orosz Elisabeth Kasulakow-val, akiről többször írtam a közelmúltban; később ágyszomszédom lett az egyik kórházi osztályon, s amikor 1945 márciusában először kapott vöröskeresztes csomagot, ő, aki hat éve nem látott egy almát vagy tojást, semmiféle rendes ételt, most nekem adta a finom svédkenyeret, szardíniát, s ő maga továbbra is a lágerkosztot ette. Pedig azt hitte, nem élem túl —• egy másik, pesti fogolytársnőm nyilván ezért nem adott a tejbegrízéből Ravensbrückben: kár belém,-hisz úgyis meghalok —, s úgy kért tőlem egy hajfürtöt, hadd 116
