Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 2. szám - KÖRKÉP - Kerényi Grácia: "Boldogok, akik sírnak" - Fiatal barátaimnak
rezni, hogy zsidó származása miatt bántódása ne essék. Nem sikerült: őt is lecsukták. — Állítólag maguk a hitleristák is megdöbbentek: már az első héten 25 000 feljelentés érkezett a gestapóhoz. „A gyűlölet nyelve.” A börtönökben és a lágerekben természetszerűen alakultak ki a közösségek. Természetes volt, hogy a pesti börtöncellákban összetartottak a lengyelek, és Auschwitzban, a hitleristák által Németországhoz csatolt lengyei földön, annyira megőrizték a fogolyélet szellemének lengyelségét, hogy még a tisztségviselők közt is akadt, aki öt év alatt egyetlen német szót sem ejtett ki a szóján; esténként, főleg szombaton és vasárnap, lengyel ének csendült fel a barakkok sötétjében, s vasárnap délelőtt a kötődében, ahol dolgoztunk, nem nyúltak a tűkhöz, s lengyel miseénekeket énekeltek rabtársaim. Auschwitzban a lengyel szellem az összetartás és az ellenállás, a tiltakozás szelleme volt, és ez is hozzájárult annak az adott körülmények közt maximálisan elérhető lelki egyensúly-állapotnak az eléréséhez, amit akkor, 1946-ban, boldogságnak neveztem, szembeállítva a ridegen és szürkén német ravensbrücki légkörrel. Természetes közösség volt a szocialistáké és kommunistáké, de ez soha nem volt zárt, exkluzív: szocialista rabtársaink nem csupán az együttműködést tartották természetesnek minden becsületesen gondolkodó emberrel, hanem gyakorlatilag is segítettek mindenkinek, akinek tudtak. Kistarcsán találkoztam először szocialista és kommunista foglyokkal, akik évek óta ültek a meggyőződésükért; az internálótábor többi épületében laktak, a pince- műhelyekben dolgoztak, s minden lehető alkalmat megragadtak, hogy segítsenek, öt napot töltöttem Kistarcsán, 1944. április 28-tól május 3-ig; teremnagyságú fogdánkban csak öten voltunk, a már említett Annus néni, a 65 éves Mariska néni, külvárosi munkásasszony, a kommunista Bolehláv Sándor munkás felesége, Irénke, és Lubomirski herceg menyasszonya, Myszka Dabrowska. Amikor sétálni mentünk — itt mindennap kivezettek bennünket, végre levegőt szippanthattam a Főkapitányság 25 napos cellalégszomja után, s egy cseresznyefa virágzott az udvar közepén — mindig elhaladtunk a pinceablakok előtt, s a munkások a műhelyekből hol egy cipót, hol vajat, kolbászt nyújtottak ki az ablakon; az őrök nem figveltek oda, s mi kabátunk alá rejtve vittük föl az ennivalót. Mi magunk nem éheztünk, ezért Myszka és Irénke — majdnem mindegyik őrünk megengedte, hogy egy-egy percre találkozzanak Marcinnal és Sándorral — a férfi-foglyoknak továbbította az elemózsiát. Élelmiszercsomagot hozott be, lekvárt és kenyeret egy faládikában, a vízvezetékszerelő is, amikor zuhanyoztunk; illedelmesen lesütött szemmel jött be, s búcsúzáskor kezet szorított velünk. Természetes volt, hogy Annus nénivel rögtön összebarátkoztam: összefűzött bennünket az optimizmusunk —• naivitásom szövetségese lett az ő bölcsességének —, s hogy tudtuk, miért ülünk. Annus néni hitt valamiben: a szocializmusban, s hitéből következett a magatartása. Soha nem engedte el magát, nem esett kétségbe. Soha nem panaszkodott; azt hiszem, csakugyan nem gondolt magára. Sem a 200-asban, sem Kistarcsán, sem a Pestvidékiben, sem Auschwitzban. Mert mindig elszakadtunk egymástól és újra találkoztunk, s ő semmit sem változott. Mindig jól lehetett vele beszélgetni, játszani, sőt még énekelni és táncolni is: kistarcsai lakótermünkben táncra perdült a sánta lábával, úgy énekelte: „Büszke némaság ül bár az ajkadon ..." Auschwitzban az öregek barakkjában, a Schonungsblockon lakott. Gyakran fölkerestem; „Vasárnap délelőttönként elüldögéltünk együtt az A láger leghátsó latrina (WC) épülete mellett, egy dombocska oldalában, ahol néhány szál kopott fű nőtt, s előttünk, a következő barakkig terjedő térségen, orosz és ukrán parasztasszonyok körben állva valamilyen istentiszteletfélét tartottak: énekeltek és imádkoztak, sűrűn vetették a keresztet és ismételgették a „Goszpodi pomiluj”-t. Annus néni boldogan mutatta a levelet, amit a lányától, az ő édes kislányától kapott, könnyes szemmel emlegette a Lánchidat, az Országházát — bár ne érné bombatámadás! — és tervezgettük a jövőt.” — Az auschwitzi kórházban halt meg, állítólag természetes halállal. Nem lehettem mellette. A társasjátékok főleg ott töltöttek be fontos szerepet, ahol tétlenségre voltunk kárhoztatva: a börtönökben, és az auschwitzi A-lágerban. A Főkapitányságon feliratokkal készítettünk vetőkártyát, Kistarcsán már teljes magyar és francia kártya-paklit rajzoltunk, persze csomagolópapírra (mindenütt rendszeresen kaptam hazulról csomagot, míg idehaza voltam; Anyám még Auschwitzba is küldözgette őket egyre-másra, de ott csak egyetlenegy érkezett meg, 1944 szeptemberében). A Pestvidékin a volt börtönkórház egyik tágas termében laktunk, s szabályos zsúrokat rendeztünk, piknik-alapon, társasjátékokkal; az intelligensebb játékok, a borkohba, szekreter mellett élveztük az egyszerű körjátékokat is, a Bújj, bújj zöldág-at, Erdő mellett nem jó lakni-1, Lánc lánc eszterlánc-ot. Később kívánsághangversenyeket tartottunk, amikor a két dizőz, Erzsi és Rózsi, bekerült közénk; ezekben a kollektív szórakozásokban mindenki egyformán részt vett, magyarok és lengyelek, fiatalok és öregek, többé és kevésbé értelmiségiek. Gyakran mondtam verseket, a sajátjaimat és mindent, amit kívülről tudtam, főleg Adyt és Kosztolányit, s amellett apostolkodtam rendületlenül, „térítgettem” 115
