Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 2. szám - KÖRKÉP - Hegyi Béla: Tudunk-e még szeretni?
embere megtévesztőnek, illetve féligazságnak tekinti a kijelentést. Azt tapasztalja, hogy a racionális embernek nincs mély kapcsolata a valósággal, még kevésbé van embertársaival, akik őszinte vonzalomra, szeretetre éheznek. A tudás állandó kínálatával, az ismeretek adagolásával könnyen befolyásolhatóvá — bármennyire paradoxnak tűnik —, hiszékennyé, babonássá válik minden iránt, amiben „tudományos” feltevést, „egzakt” bizonyítást szimatol. De a tudománynak még nincs válasza arra, hogyan érdemes élnie — nincs válasza a lélek protestálására, a hite gondjára. — A mai ember, ha tartósan kiüresített lelkiállapotba jut, kétségbeesésében az élvezetekbe, a percek szenzációiba kapaszkodik. Elveszti türelmét, nemcsak mások, hanem önmaga iránt is, már nincs elég ereje sorsának türelmes, kiegyensúlyozott alakításához, szeretetének kihordásához. Az evangéliumi béke nem tapad meg lelkében, a kegyelem hívására nincs felkészülve, érkezésére nincs berendezkedve. Az Erosz és Thanatosz örvényeiben hányódik. Az öngyilkosság sem váltja meg, amely épp olyan tévedésnek minősül, mint az ilyen ember egész élete és mégsem tud mást csinálni, mert mindent felélt — feléli önmagát is. Kari Rahnernek igaza van, hogy a kereszténység most kezd esélyes lenni. Most lett ez a világ, ez a történelem olyanná, hogy az ember fejét és szívét szabaddá tehetné Isten és a szeretet szolgálatára, minthogy egyre több az ideje, dolgoznak helyette a gépek, gondolkodnak a komputerek. Fel kellene tehát ismernie, hogy Istent nem cserélheti föl a világgal, a szereteted pedig a tudománnyal. Új megszentelődésre érett és ez az új megszentelődés csak a szeretet hullámain viheti célba. Korunk közömbösödésével egyre határozottabban az az ember benyomása, hogy nem is ő maga, hanem a világ felelős egyéni helyzetéért. így saját elhagyatottságát a világra vonatkoztatja és a kapott vagy adott szeretetlenségért a történelmet, a társadalmat, a kozmoszt okolja. A világ pedig elveszítette Lélek-inspiráltságát, kontaktusát az Istennel, ezért a hit próbája többé már nem a szószerinti, a tételes vallás, hanem az elprédált szeretet megmentése, a krisztusi magatartás gyakorlása. Az ember elhagyatottságában a világ értékeinek gyarapítása csak akkor javíthat emberségünkön, ha azt nem a saját diagnózisunkkal igazoljuk, hanem Isten szavát alkalmazzuk életünkre, szeretetparancsait napról napra aktualizáljuk. Ha azt valljuk, hogy nemcsak mi haladunk Isten országa felé, hanem Isten országa is közelít hozzánk — ha Isten országa erőnek erejével betör korunkba, cselekvéseink rendszerébe. De még nincs elég időnk és türelmünk felfedezni és meghallgatni Őt. Mindig csak késleltetjük a Vele való találkozást, mert ma is előbb csodákat, látványos megjelenéseket, mágikus rögtönzéseket várnánk Tőle. Kinőttünk ugyan a mítosz világából, de nem léptünk be a hit valóságába. Hiába minősítették tehát az embert könnyelműen „nagykorúnak”, mégis, mintha életén, sorsán nem fogott volna az evangélium olyan mélységben, hogy megóvta volna a tékozló magatartástól. Szeretetét ugyanis, minden hatalma és hódítása ellenére elpazarolta saját gőgjének és önzésének növelésére. így a modern embernek sejtelme sem lehet az ótestamentumi figyelmeztetésekről, a prófétái- üzenet-közvetítéseiről, „Isten hallásáról". Megszokta már azt is, hogy az egyház sze- retetről prédikál, feltételezi a magvas hitet, de kevés példával szolgál hívőknek és nem hívőknek. Keresztény szeretetünk olykor azért olyan papirosízű, szabályzatjellegű, mert nem Krisztus hatja át, nem a megélt szeretet lényegíti át tetteinket, hanem valami óvatos megfontolás, eredendő bizonytalanság és félelem esetleges következményektől. A szeretet mintha nem vált volna vérré bennünk, nem mossa át egész életünket. Különben nem vetnék szemünkre, hogy szeretetünk gyönge, nemegyszer hatástalan, személyválogató, kisszerű, sőt számító is. Az elprédikált szeretet és az elcsépelt, alig megvalósított szeretet-tanácsok untig ismételgetése éppen azt a nagy erőt gyöngíti bennünk, amit Istenre kellene koncentrálnunk. Az ember-akcentusú egyház sem állhat hivatása magaslatán, ha nem az Isten felől nézi az emberek dolgát, ha mindig az antropocentrikus válsággal törődik, holott híveinek szeretet- töltekezésével, emberségének igazi ismérveivel kellene foglalkoznia. Az ember szeretete eredetileg transzcendens kötésű, de ezek a transzcendens kötések könnyen megsérülnek, ha a keresztények nem tudnak olyanok lenni, amint azt Jézus elvárja tőlük. Nem a hitetlenek tartják távol Istent az emberektől, hanem a keresztények kereszténytelensége. Isten léte mindenkire vonatkozik, akár hiszik, akár tagadják Őt, mint ahogy a szeretet is kivétel nélkül mindnyájunkra vonatkozik. A SZERETET VISSZATÉRÉSE. — Isten beleírta magát az életünkbe, — üzenetekkel, jelekkel, változásokkal közli nevét. De nem figyelünk szavára, csak a magunk alkotta törvényekre és a gigantikus vállalkozásokra. Isten nélkül pedig nincs szeretet. Ha szeretetet akarunk, csak az Ő szeretetének kapuján át jutunk hozzá. Ha mi diszharmóniát képviselünk, Isten a harmónia. Ha Ő a harmónia, nekünk magunknak is harmóniává kell lennünk. A szeretet a lélek szenvedélye, a szeretet-vággyal angyal üzen, az emberben lakozó. A szeretet terhes örö- « műnk, mert áldozatok, önmagunkról való megfeledkezés, megbocsájtás és önuralom nélkül 108
