Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 2. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE BOZÓKY ÉVÁVAL - A szeretet tűzhelye: a család
— Titokban, eltemetve, kezdettől alanyi költő élt a lelkem mélyén, aki az életben átélt, átérzett és tapasztalt dolgokra nyomban reagál. Pedagógiai újságíró is azért lett belőlem, mert három gyermeket neveltem és ennek során tudatosan kivettem részemet a gondokból, örömökből, sikerekből, a nevelés és oktatás tengersok tapasztalatából. Gyermekeim olyanok voltak számomra, mint az ablakok, rajtuk keresztül beleláttam az iskola életébe, a társak, a barátok és a tanárok sorsába, problémáiba. Szerencsémre, környezetemben mindenki közlékeny volt, így amit megfigyelhettem, azt igyekeztem az általánosítás szintjére emelve irodalmivá, olvasmányossá formálni úgy, hogy embert soha meg ne sértsek, de az időszerű problémát mindig feltárjam. Egy kicsit „laboratórium”, izgalmas kísérlet lett számomra a nevelés, mindennapi visszatérés az eredeti szakmámhoz, hiszen a humán tárgyakat mindig én tanítottam gyermekeimnek, s óráimon olykor egy-egy barát is részt vett. Főként irodalomból és történelemből keveselltem, amit az iskola nyújt és ezt játékosan, eleven szórakozásként gyarapítottam bennük. Rájöttem, hogy úgy lehet igazán és maradandóan tanítani, ha a gyermekek maguk követelik a hangulatos, közvetlen órákat, ötlet, lelemény kérdése ez, meg azé a tulajdonságé, hogy az embert az ismeretközlés, az emberformálás szenvedélye fűtse. Esztétikum és erkölcs édestestvérek. A szép és a jó erősen vonzza az érzékeny gyermeki lelket. A szép finomítja, a jóság katarzisa fölemeli, a forma tökélye a magatartás tökélyét sugallja. Tapasztalatom szerint az irodalom, a képzőművészet, a zene együtt óriási emberformáló erő és akkor is érezteti hatását, ha az egyén érdeklődési köre később másra irányul. Gyermekeim közül kettő természettudományos érdeklődésű lett, de az az érzelmi hatás, amit a művészettől, az első szó kiejtésétől az érettségiig kaptak — úgy gondolom — örökre megóvja őket a szakbarbárságtól és egyéb rossz hatástól is. — Az előbb említett házi laboratórium arra késztetett, hogy megírjam tapasztalataimat. Az ember semmit sem tehet önmagáért, mindent tovább kell adnunk. Ez a kell nem hagyott nyugodni. Nemcsak a gyönyörűség, hanem a kíváncsiság is hevítette ezt a szenvedélyt. Az ember megismerésének, megértésének heves vágya. És mivel érteni szeretném „az emberi jelenséget", mindig is izgatott a történelem, a szociológia és a lélektan, amely nélkül a nevelés iskolamesterség csupán. Az ilyen sokfelé ágazó érdeklődésből alakítottam ki azt a konkrét formát, amit élettel tölt meg az a sokféle tapasztalat, amivel a világban járkáló újságíró nap mint nap találkozik. — Az írásaiban mindig a közösség kerül előtérbe. Nem személyek, egyéni esetek szerepelnek —• hanem a „család együtt" és ezzel mindig megnyilvánul a közös felelősség is. — A fent említett hatások együttese késztetett arra, hogy amikor csak módom nyílt rá, a családvédelem érdekében ragadjak tollat. Az ember közösség nélkül nem létezhet, szocializációja a családban megy végbe. Minden további közösségbe aszerint illeszkedik bele, hogy az elsőből, a családból milyen mintákat hozott. A család a társadalom alapsejtje, erősítése az egész társadalom közösségi erejét munkálja. A „magánzók”, az egyedülélők társadalma nem társadalom, hanem kísértetház... A VALÓSÁG egyik lapszemléjében olvastam, hogy az USA-ban vannak államok, amelyekben a lakosság 40—50%-a egyedül élő ember. Nem csoda, ha ott a narkománia járványosán üti fel a fejét. — A magányos embernek is meg kell találni a közösséget, de ugyanakkor a közösségnek is kínálnia kell neki a gyógyító segítséget. Tehát az ember csak a közösségben találja meg élete értelmét és célját. „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat" — írja József Attila. Csakhogy minden közösség konfliktusokat hord magában, hiszen az egyén belső világa sem mentes a konfliktusoktól. Hogy a közösség ezeket egyensúlyban tudja tartani, hogy harmóniába oldja, vagy egyáltalán csak elviselje, ahhoz kell a megfelelő kisgyermekkori nevelés, mert a szeretet, a biztonság teszi „közösségképessé” az egyént és vértezi fel az életre. — Vajon válságban van-e a család társadalmunk mai átalakulásában? — Mit remélhetünk és mit tehetünk a jövőért? —■ Válságban van-e a család? — kérdezik egyre-másra világszerte, mivel itt nemcsak magyar jelenséggel van dolgunk. A fejlett ipari társadalom — bár különböző mértékben —, de mindenütt bomlékonyabbá tette a családot. „A jó diagnózis fél gyógyulás” — mondják az orvosok. Aki a társadalom dolgaira figyel, kénytelen keresni az okokat, hiszen az átjáróházzá lett család huzatos klímája mellett bajosan nő fel egészséges gyermek és a felbomlott alapsejtek sokasága megbontja a társadalom szövetét is. Azt hiszem, az összetett okok között nagy szerepet játszik az óriási elvándorlás és mozgás, mely nálunk mintegy negyedszázaddal előbb ment végbe, amikor annyi ember vándorolt el szülőfalujából és került egészen új helyzetbe. Az idegen élethelyzetbe jutott emberek idegesek, bizonytalanok; idegenül érezték magukat a városban és ebben a felbolygatott lelkiállapotban kellett megteremteni, 96
