Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 4. szám - Koncz Lajos: A meditáció mai igénylése
kezd kirajzolódni. A legtöbb helyen új kezdeményezéseket találunk. Én jelenleg még csak két megvalósult lehetőséget látok. Az egyik az ,,ellátó egyházközség". Itt egyetlen lelkipásztor végez mindent, az igehirdetésben, a szentség kiszolgáltatásban saját magát „adminisztrálja”. Az ilyen helyen kevesen érzik magukat felelősnek, a hívek csak egymás mellett éldegélnek anélkül, hogy mint igazi keresztények találkoznának is egymással. Hiányzik a hitélmények kicserélése, éppen azért, mert nincs is lényeges keresztény élményük arról, hogy a hivők közösségében élnek. Ma még ez a leggyakoribb közösségi forma, amit én „ellátó egyházközségnek” nevezek. Félő azonban, hogy az ilyen közösségben csakhamar nem lesz semmi „ellátnivaló”. Sorvadásban fog elhalni, még akkor is, ha egy ideig mesterséges táplálással tartják életben. A másik lehetőség annak az egyházközségnek a kialakítása, amely valóban közösségként értelmezi önmagát. Itt számos önkéntes munkatárs van és mindannyian felelősnek érzik magukat. Ezen az egyházközségen belül olyan kisebb körök alakulnak, ahol az azonos korúak és érdeklődésűek kérdéseket és válaszokat adhatnak egymásnak és ebben a kölcsönösségben élik meg hitük közösségét. Az ilyen egyházközségekben alakul ki a keresztények igazi párbeszéde a közös hitélményekről, itt segíthetik egymást abban, hogy a világban valóban keresztény módon éljenek. Biztos, hogy az ilyen közösségben is jelentkezhet a csőd, a bűn és a kereszt homálya. De még bizonyosabb, hogy mindig lesz benne húsvéti öröm, újabb és újabb istenélmények, a megújító Lélek élő megtapasztalása. Ezeknek az egyházközségeknek van életük és egyedül ezeknek lesz jövőjük! Koncz Lajos A MEDITÁCIÓ MAI IGÉNYLÉSE Az ember időnként telítődik, sőt el is telik a szavakkal, és a lélek legmélyebb rétegeiből feltör a vágy a csöndre, hallgatásra. A szavak ui. a világ zajaihoz tartoznak, bár van egy csodálatos képességük és hivatásuk: a kommunikáció megteremtése. A személyek egymás- rahangolódásának, találkozásának főképpen a szavak a hordozói. De néha túl sok van belőlük! Egyébként az interperszonális kapcsolatok is egy bizonyos ponton túl már a csöndet igénylik, és a hallgatás adott esetben többet tud elmondani, mint a szavakkal való kínlódás. Ige és hallgatás Ilyen jellegű tapasztalat megfigyelhető a vallások életében és a vallásosság gyakorlatában is. Néha csömört érzünk a legjámborabb, istenes szavak hallatára, akár mi mondjuk ki őket, akár mások ajkáról hangzanak. Viszont valósággal meg tud bűvölni alkalmilag például egy szentmise áldozás utáni szakrális csöndje, amely szinte érzékelhető közelségbe varázsolja az isteni jelenlétet. Ez az emberi alaphajlam a befeléfordulás és hallgatás irányában ott dolgozik a kereszténységben is. Bár közismert, hogy főképpen Ázsia és a keleti vallások azok, amelyek teljesen erre alapoznak. A kereszténység esetében ez azért külön figyelemreméltó, mert tisztán vallástörténetileg is a kereszténység a legjobban — szóra, igére épülő vallás, és nem is akármilyen szóra. Az Ó- és Újszövetség legmélyebb alapélménye ui., hogy maga az Isten szólalt meg, Ű törte meg a hallgatás kozmikus csöndjét, és Szava beíródott az emberiség történetébe. Jézus Krisztusban pedig egyenesen a személyes isteni Ige jelent meg a világban, mint a kinyilatkoztatás végső beteljesítője. Igényelhet-e ilyen üdvtörténeti és teológiai alap mellett a keresztény hivő csöndet és hallgatást vallási életében? A két dolog nem zárja ki egymást. Más a kinyilatkoztatás tárgyi rendje és karakterének kérdése, és megint más a felvetett lélektani probléma. Egyébként a kinyilatkoztatásban és Jézus Krisztusban „az Isten Igéje a végtelen csöndből lépett elő”, ahogy erre már Antióchiai szent Ignác figyelmeztet.1 És a történeti Jézus sokszoros elvonulása a világtól, éjszakákat átimádkozó magánya (visszatérései e csöndbe!) — a keresztény élet számára is útmutatásul szolgálnak. Igaz tehát, hogy a kereszténység a kinyilatkoztatott isteni Ige vallása, és hogy e szavak tovább hangzanak, élnek az egyház ajkán, de ezen igéknek belső feldolgozása és megélése a lélek mélyén történik, a titokzatos Szentlélek segítségével, „a rejtekben lévő Atya” színe előtt (Mt 6,6). 208
