Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)

1977 / 2. szám - TÁVLATOK - "Végső" fogalmaink értéke

tárul lel. Ezért hasonlítható a szerelemhez is: Ha odaadtam magam egészen, éppen akkor találom meg új ízzel énemet. Az ilyen ősi emberi tapasztalások jobban hozzásegítenek a szentírási igazság mélyebb értéséhez: „Aki elveszíti életét, megtalálja azt” (Jn 12,25).

A világ zajló történelme és annak végérvényes teológiai jövője ilyen módon valós kapcsolatban marad egymással. Az egyik tevékenység nem lehet közömbös a másikra. ,,A teremtés közös jövője, amelyről hitünk tanít, — és a világ jövője, ahol mi tevékenykedünk, nem mérhetők ugyan egymással, de nem is választhatók el egymástól (J. Ratzinger: Jenseits des Todes, A. Rosenberg: Leben nach Sterben, München, 1974. 17.).

A mai ember nyelvén

Mivel a kinyilatkoztatás beágyazott az emberi viselkedés, nyelv, a cselekvési rend szimbólumaiba, az életbe, és a történelmi környezetbe, azért a kinyilatkoztatást az egyháznak minden időben kora szerint értelmezni kell: „Ezért szükséges, hogy (ma is) meginduljon a teológiai kutatás, amelyben az egyház általános hagyománya fényében újra átvizsgáljuk azokat a tényeket és szavakat, amelyeket a kinyilatkoztatás tárgyal." (Ad Gentes 21—22.) Ma már azt is tudjuk, hogy ezen „zsinati buzdítás" megvalósítása nehéz feladatot jelentett. Csak mélységesen hivő, komoly megalapozással felkészült teológusoknak sikerül a mai ember türelmetlen kérdéseire hitelesen válaszolni. Érthető az is, hogy számos bátor próbálkozás túlfutott a kellő mértékeken, s az egyéni fantázia, vagy egyoldalú szemlélet egyeseket éppen ellentétes túlzásba sodort. Az idő azonban letisztítja a gondolatokat. A mai ember számára a végső kérdéseket a következő szempontokkal közelíthetjük meg.

— Az ember testi-lelki egységét ontológiai dualizmusban is lehet helyesen értelmezni. A test és a lélek nem két dolog, hanem ugyanazon élő ember kettős valósága: a tested a te hitvesed, lélek! — mondja szent Ágoston. A mai dinamikus nyelven ez azt is jelenti, hogy a test az ember „ősi aktivitása” (Siewerth), „reális szimbóluma" (Rahner), viszont a lélek a „test aktualitása” (Rahner), mert az ember testén át éli szellemiségét. Amint az ember testében „ismeri meg a másikat" (vö. Tér 4,1), de testi feltárulásban a léleknek is találkoznia kell a másikkal, hogy teljessé legyen a szeretet. Az egész ember olyan dimenzióban él, ahol a test és lélek átjárja egymást. Ezt az egységet ma „az én személyiségében" fogalmazzuk meg. Ez a belső egység nyilvánul meg az ember életében és feltámadásában.

— Az ember halála nemcsak a szellemi lélek elválása, hanem földi vándorlásunk vége is. A halál az ember véges természetéből ered, mert a pusztulásnak van alárendelve, de történelmi esemény következménye is: a bűn büntetése (Róm 5,12kk). A kettő szorosan összefügg egymással. Mindannyiunkat elért Ádám bűne, ezért a lélek önerejéből nem tud úrrá lenni a test felbomlásán. — Az is nyilvánvaló, hogy a konkrét személy halála sohasem „semleges”. A halál „kétértelmű". Az ember dönt életéről és örök sorsáról: vagy becsukódva marad saját önzésébe (bűnébe), vagy feltárul az örök Szeretetnek. „Az isteni hívást minden ember valami módon felismeri életében és ezzel szabadon elismeri, vagy visszautasítja azt. Ez a döntése véglegesen a halálban válik nyilvánvalóvá" (vö. K. Rahner: Zur Theologie des Todes, 34—44.). A hivő halál tehát teremtményi mivoltunk és hivő engedelmességünk kifejezése. A keresztényre ez a tudatosság jellemző:Már itt a földön fokozatosan meghal rendetlen, túlzó vágyainak, hogy majd éljen. De ezt egyedül nem teheti meg: Krisztussal hal meg és Krisztusban születik újjá, egyesül az élő Istennel, mert „aki Jézusban hisz, halált nem lát!” (Jn 11,26. — Róm 6,8—11). — A halál tehát nem csak egy emberi esemény a többi között, hanem lényeges dolog: örökkévalóságunk történése, amikor végérvényesen azzá leszünk, akinek megelőző adottságaink birtokában szabadon értelmeztük magunkat.” (K. Rahner i. m.)

— Az egész ember meghal... Ezt a kifejezést jól kell érteni I Mivel az ember testével együtt alkotja teljes egységét, halála nemcsak biológiai jelenség, hanem egész személyiségét érinti. A halállal az ember átváltozik, más kapcsolatba kerül az egésszel és teste maroknyi anyagával. A szellemi lélek többé nem eddigi módon járja át (informálja) testét, ezért mondhatjuk úgy, hogy „elválik” tőle, de utána másként uralja, ezért „átalakul”. Az egész ember halálát az egész ember feltámadása követi. Személyiségünk nem semmisül meg a halálban. A halál határ, terminus, de megmarad a folytonosság a régi és az új ember között: ugyanaz támad lel, aki meghalt.

— ... Az egész ember támad fel. Az írás a „holtak feltámadásáról” tanít, amit egyenértékűen a „test feltámadásának” is mondunk. Ezt azért is szívesen emlegetjük így, mert evilágból tekintve számunkra a test elvesztése fájó, és visszanyerése jelentős. Mondhatjuk, hogy a halál és feltámadás ugyanazon átalakulásnak két nézőpontja: inneni és túli, — anyagi és szellemű A leitámadás a személy halhatatlanságát jelenti. Az emberi lény örökkévalóság módján él tovább. Ez az örök élet nem egyszerűen vég nélküli tartam, hanem életünk minőségi változása:

89