Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 2. szám - TÁVLATOK - "Végső" fogalmaink értéke
Isten kegyelmi ajándéka az őrök élet Jézus Krisztusban, a mi Urunkban. így jutunk el a keresztény hit egyik alapvető igazságához, „a holtak feltámadásához” (Zsid. 6,2). — Feltámadás, vagy feltámasztás? Az eddigiekből is kiviláglik, hogy metafizikánk önmagában nem tudott megnyugtató választ adni arra, hogy az emberi szellemnek miként jár ki a halhatatlanság. Vajon továbbélése a meghalni-nem-tudás kényszeréből adódik-e? Úgy tűnik, hogy az emberi életnek nem természetes velejárója az örök élet. A zsinat utáni teológiai gondolkodás egyik legtisztább nyelvezetét Josef Ratzinger dogmatikus használja hitvallásunk alapfogalmainak kifejtésében (Einführung in das Christentum, München, 1968. Magyarul is megjelent!). Az emberi lelket, amit sokáig statikus állagként fogtunk fel, Ratzinger történeti folyamatában, a személyes dialógus nyelvén írja le. Az ember meghívott részese Isten örök párbeszédének. Isten a Szeretet, aki azzal ajándékozott meg minket, hogy kapcsolatba léphetünk vele. Ezt a kapcsolatot véglegesnek szánta és önmagát ajándékozta nekünk az örökkévalóságban. Ez az alapja az ember szellemiségének, a többi mind ennek következménye: öntudatra ébredésünk, szellemi megismerésünk, célratörésünk, szabadságunk, halhatatlanságunk stb. Bár Isten kezdettől ilyennek kívánt minket és ilyenné is teremtett, de éppen ebből adódóan életünkről magunknak is választ kell adnunk: Elfogadjuk-e szabadon ajándékát, hogy halálunk után megvalósuljon Isten eredeti terve, együttlétünk és örökéletünk a szeretet közösségében? Miközben így döntünk, megvan az a lehetőségünk is, hogy önerőnkre támaszkodva, mindvégig magunkra maradjunk. — Az ember természetes adottságai és természetfeletti ajándékai ezen az úton törésmentesen egyesülnek az örök életben. Isten embernek alkotott minket, belső vágyainkat mégis az ő kegyelmi ajándékában. Jézus Krisztusban nyerjük el, akiben megvalósul üdvösségünk (vö. Kol 3,4). Isten Jézus Krisztusban feltámaszt minket is! (vö. Kol 2,12) — Az utolsó napon . .. Azonban nem csak személyes énünk, hanem emberi közösségünk, az egész világ története is a beteljesülésbe torkollik. Az igazi keresztény ezért nemcsak saját üdvösségéért aggódik, hanem úgy tevékenykedik, hogy mindenki boldoguljon, akár szeretteiről van szó, akár azokról, akiket csak hírből, vagy egyáltalán nem ismer, — hogy így történelmünk teljessé váljék. Ezt a munkát mindenki saját tudatossági foka szerint teljesíti és így haladunk előre. Aki tehát a közösség boldogitásában találja meg élete célját, jót tesz, a világ teljességét segíti megvalósítani ... — „Akkor új eget és új földet láttam ..." (Jel 21,1) „Nem tudjuk, mikor telik le a világ és az emberiség ideje. Azt sem tudjuk, hogyan megy majd végbe a világ átalakulása. Biztosan elmúlik a jelen, a bűnnel eltorzított világ. De a kapott tanítás szerint Isten új lakóhelyet és új földet készít, amely az igazság otthona lesz és boldogsága betölt, sőt felülmúl minden vágyat" (GS 39.). — összefoglalva úgy látjuk, hogy nemcsak evilági ismeretünkben, hanem hitünkben is „fokozatosan térünk magunkhoz". Kezdjük felismerni, hogy elszigetelt, merev fogalmakba zárva éppen az Egész összefüggése felismerhetetlen. A „lélek halhatatlansága” elszakítva a teljes embertől éppoly hiányos, mintha úgy akarnánk védeni a test „méltóságát”, hogy szégyelljük a „lélek” szót, ami korunkban mindinkább kezd kimondhatatlan „tabuvá” válni. Lelkünk nem „okkult” valami, hanem emberségünk végtelen nyitottságának dinamikája, feltáruló ereje. Emberi egzisztenciánk mégsem csupán funkcióink egymásutánja (ez az aktualizmus túlzása lenne), hanem olyan összefogó egység, amely az ember élő, egyéni fennállásmódja. Mindent összevetve: a legsajátosabban emberire kell gondolnunk akkor, amikor lélekről beszélünk (vö. J. Ratzinger: Jenseits des Todes, 27). A „személyes valónk halhatatlanságának” keresztény hite az ember evilági értékéről is vall. Egy ember soha nem lehet eszköz, mindig cél, — amint Isten számára is az, mert örök Életben részesíti. Ezért a lélek keresztény értelme elszakíthatatlan Isten valóságától. — Hogy végül is hogyan kell mindezeket megfogalmazni vagy elképzelni, az másodlagos dolog. Nem múlhat ilyen-olyan szavakon az, amit „szem nem látott, fül nem hallott" (1 Kor 2,9). Minden fogalom, amit a végső dolgoknál használunk, végső soron csak gondolati segítség, amellyel megkíséreljük különböző korok nyelvezetével és antropológiai modelljével az Egészet konkrétabban meghatározni. Mindig jobb és tökéletesebb megközelítésre törekszünk, de sohasem hihetjük, hogy értelmünk ezt a Teljességet magába zárhatná. Ez annál is inkább így van, mivel minden végső dologról szóló kérdés magáról a végtelen Istenről tesz tanúságot. Ezeknek a kijelentéseknek az lenne a céljuk, hogy megtalálják az igazi élet útját, azt az utat, amelyen járva számos közérthető és pontos jelzéséből eligazodva remélhetjük, hogy végül is elérkezünk Hozzá, az örök Hazába. (nr) 90
