Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)

1977 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Korzenszky Richárd: "Hogy életük legyen" (Jn 10,10)

fonódik a jövő kérdésébe.2 Miért van az, hogy nincs élet jövő nélkül? Miért válik elvisel­hetetlenné az élet, ha reménytelen a folytatás? Hányszor fölfakad a keserű sóhajtás, gyöt­rődő emberek ajkáról: Nem élet ez így! — S valahányszor elhangzik ez a megállapítás, az élet tagadása, — a kilátástalan jövő játszik át a jelenbe. Ha nincs jövő, nincs igazi jelen, elviselhetetlen az élet. Mi az élet? És mi a jövő? Az ember végességét a legkegyetlenebbül a halál tényével szembesítve látjuk. A jövőnek bizonytalanságát is éppen maga a halál hangsúlyozza. Az ember, az emberiség jövőjéről megfogalmazott megannyi utópia itt válik kérdésessé és bizonytalanná: a halállal szemben. Mit ér az ember? Korlátok közé szorított élők vagyunk, s bele kell törődnünk abba, hogy értelmetlen az élet? Hogyan lehet igazán emberi módon élni? Hogyan lehet hinni az életben? Az életfunkciók fenntartása — létfenntartás, fajfenntartás — még nem emberi élet. És bármennyire magasra helyezzük is az értékét, az önmagáért való munka sem biztosít igazi életet. Az életet köny- nyebbé, elviselhetőbbé, szebbé tevő munka emberibbé teszi az életet. De vajon pusztán attól emberi-e az élet, hogy leélhető? A divatos témák közé tartozik manapság az öngyilkosság jelensége is. Ennek a kiábrán­dító jelenségnek fölmérése és elemzése bel- és külföldi folyóiratok hasábjain bőséges helyet kap már évek óta.3 Annyit mindenképpen bizonyít ez a tény, hogy az életfunkciók puszta fönntartása nem jelent akkora értéket, amiért érdemes volna szembenézni a sosem biztos jövővel. Megcsappant a hit az életben. Valamire szükség volna, ami több, mint pusztán életjelenség. Az „élet", amiben hinni érdemes volna, úgy tűnik, homályban van. Ebben a környezetben, — amelyben hangzatos jelszavak ellenére is oly sokan bizony­talanná válnak—.kellene tanúságot tennie a keresztény közösségnek, hogy kereszténynek lenni annyit jelent, mint igazán élni. Az „élet Kenyere” a táplálékunk, az „élet Igéje” hang­zik felénk. Az élet pedig — bármily nehéz is megragadni a lényegét — elválaszthatatlan a jövőtől. Bizonyságot kellene tenni arról, hogy jövőnk van. Kereszténynek lenni annyit tesz, mint megvallom, hogy — bár nem saját erőnkből, hanem ajándékképpen — miénk az „abszolút jövő”.4 Még akkor is, ha reményünket nem tudjuk bizo­nyító erővel előadni. Ezért utópistának tartanak bennünket, akik a végtelenben remélünk, és szemben állunk mindennel, ami véges. A kézzel fogható valósághoz, ha valóban keresz­tények vagyunk, nem tapadunk hozzá annyira, hogy csak ezt élveznénk, míg be nem követ­kezik a halál. A világ sötétségét nem vesszük olyan súlyosnak, hogy ne tudnánk hinni az örök fényességben. S ez a hivő remény tesz éppen szabaddá. De pontosan ez teszi lehetővé azt is, hogy értékelni tudjuk a kézzel fogható világot is, a szellem, a szeretet, az élet, az öröm, az eredmény, a munka evilági javait. Mert nyilvánvaló, hogy nem lehet az emberi élet­nek értelme az, hogy ezeket a javakat úgy értékeljük, hogy nem veszünk tudomást mindezek korlátozottságáról, végességéről. — És közben természetesen a mi életünk is hozzá van kötve az idők változásaihoz. A keresztény ember életéhez is hozzátartozik, hogy egyszer örül, más­szor sír; megéli az emberi élet nagyságát, lendületét; máskor pedig előre megízleli a halált, a hiábavalóságot, a csalódást. De éppen ez a tény, hogy a keresztény ember szabadon áll szemben az élet valóságával, úgy hogy nem tekinti abszolútnak sem a halált, sem a földi életet, csak úgy valósulhat meg, ha hisszük és reméljük, hogy mindezt, amit megtapaszta­lunk az életből, átfogja az örök szeretet szent titka. Elgondolkodtató lehet egy kívülálló számára, aki idegenként veszi kézbe a Bibliát, meny­nyire központi fogalom a Szentírás könyveiben éppen az élet. Az egzisztenciáját lehetetlenül­ni tapasztaló Jób kemény keserűséggel átkozza meg születése napját: „Vesszen a nap, amikor világra jöttem, az éj, amelyen azt mondták: Fiú fogantatott!” (Jób 3,3) — És Isten, aki a próbatételekkel teli élet ura, jobbra fordítja Jób sorsát. Ezzel a kijelentéssel zárul az Ószövetségi Szentírásnak ez a mély költőiségű könyve: „Jób öregen és az élettel betelve halt meg (42.17). A Teremtés könyvének első lapjaitól a Jelenések könyvének utolsó oldaláig újra és újra nagy hangsúllyal nyer megfogalmazást az élet. Az Ür „kisajátította az élet fáját a kert közepén...” (Tér 2,9). János apostol Jelenéseinek könyvében pedig ezt olvassuk: „Ha valaki elvesz ennek a prófétai könyvnek szavaiból, Isten megvonja tőle a jogot az élet fájához...” (Jel 22,19). „Nem a halottak Istene, hanem az élőké” —• mondja Jézus az Istenről (Mk 12,27). S az élet fontosabb mindennél; tehát ne aggódjunk, mit eszünk vagy mit iszunk: bizalmunkat vessük a mezők liliomait ruházó mennyei Atyába (vö. Mt 6,25—34). Abba az Atyába, akit Jézus maga így szólít imádságaiban: „Atyám!” —és akit nekünk is így kell megszólíta­nunk: „Mi Atyánk!” (Vö. Mt 6,9) Atya: az élet ajándékozója. Akitől a gyermek az életét kapja. — Az Isten országa, amelynek beköszöntét hirdeti Jézus, az élet diadala (vö. Mt 12,27). A testvére halála miatt szomorkodó Mártának mondja Jézus: „Én vagyok a feltárna-

Next

/
Thumbnails
Contents