Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Korzenszky Richárd: "Hogy életük legyen" (Jn 10,10)
dós és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog. Az, aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre” (Jn 11,25—26). Egyre merészebb és meghökkentőbb kijelentések ezek a kívülállók számára. A tapasztalat fényeivel fordítja szembe Jézus az embert, és felkínálja a hit távlatait. Annak a hitnek távlatait, amely már csak a Jézus közvetlen vonzáskörébe lett az ember számára meggyőző, amely — bár oktalanság a kívülállóknak, nekünk — Isten ereje (vö. 1Kor 1,18). Szent Pál a Galatákhoz pedig azt írja már, hogy „Krisztussal keresztre vagyok feszítve. Élek ugyan, de nem én, hanem Krisztus él bennem” (Gál 2,20). A Római levél megfogalmazza az élet hitét: „Akik Krisztus Jézusban megkeresz- telkedtünk, az ő halálában keresztelkedtünk meg." És: „Ha halálának hasonlóságában egybenőttünk vele, úgy leszünk föltámadásában is.” (Rám 6,3,5). — „Tekintsétek magatokat is úgy, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek Istennek Jézus Krisztusban” (Rám 6,11). Bármennyire is világosan áll előttünk a Szentirás megannyi megfogalmazása arról, hogy az Isten az élet Istene, s hogy Krisztusban az élet útja nyílik meg az ember számára, — az életet mindenképpen titokként tapasztaljuk meg. És titokként tapasztaljuk meg a Jézus által oly határozottan meghirdetett és már köztünk megkezdődött Isten országát is, amely korlátozott, bizonytalan létezésünkben az élet kiteljesedésének reményét nyújtja. így az életben való hit egyáltalán nem magától értetődő dolog. Hogy az életet, az élet igazi titkát — túl a puszta életfunkciókon — megtapasztalhassuk, olyan emberekre van szükségünk, akik „megtalálták az életet”. Az élet kiteljesedésének reménye, a halálnál erősebb élet egybefonódik a Jézussal való teljes azonosulással. A vele való sorsközösség vállalásával. Egy tőről kell fakadnunk ővele. Mindennapos kereszthordozással. A külső szemlélő számára szinte feloldhatatlan paradoxon jelenti a megoldást: „Aki meg akarja találni életét, elveszíti, aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja” (Mt 10,39). Hit az életben? Amikor úgy tűnik, hogy Jézus, aki az Isten gyermekeinek szabadságára hívja az embert, az élet elveszítését kéri? Az életbe vetett hit elválaszthatatlan a szabadság kérdésétől. A szabadság kérdése pedig nem fejthető le a szeretet problémaköréről. S a szeretet kérdése máris visszavezet minket az élethez. — Mire szabad az ember? Mit jelenthet az oly sokat emlegetett és követelt szabadság, amely a legelemibb emberi jogok és követelések közé tartozik? Igazi élete csak annak van, aki meri vállalni a kockázatot, hogy szabadon — leköti magát. Miként az igazi szerelem is ezt jelenti: kockázatvállalást és szabad megkötöttséget. Minél inkább mélyül ez a szerelem, annál több szál fűzi az embert a másikhoz; és minél mélyebben kapcsolódik a másikhoz, annál kevésbé szabad. Szabadon lekötötte magát az ember — és igazibb életet talált; elveszítette szabadságát, de örömmel, mert szeretetet talált. Ugyanez él a barátságban, a szülői szeretetben is. A szabadon vállalt gyermekhez megszámlálhatatlan kapocs fűzi már a szülőket; és az így önként elveszített szabadságban értelmet nyer és kiteljesedik az élet. A hivatás, az életpálya vállalása, az emberek szolgálata ugyanígy szabad megkötöttséget jelent, és így válik értelmessé, boldoggá, teljesebbé az élet. A szabadság legnagyobb foka — a transzcendenshez való legmélyebb kötöttség.3 Az életben való hit lehetősége így csillan föl előttünk. Az élet szabad elvesztése, a szabadság, hogy szabadon lekössem magam, —. a szeretet kötöttsége hozza közelebb az élet misztériumát. A szeretet pedig vállalást jelent, nem a biztosnak vállalását, nem a mérhető- ét, nem a kiszámíthatónak vállalását, hanem az előttünk-mellettünk álló bizonytalanét. Kockázatot jelent. A hit kockázatát. Ha keresztények vagyunk, valljuk, hogy a történeti Jézusban az Istennek irántunk való hűsége és szeretete vált megragadhatóvá. Az egész világot adománynak tekintjük, az élet is — adomány. Embernek lenni pedig annyit tesz, mint a többi emberrel való kapcsolatban szabad felelősséggel megvalósítani lehetőségeinket. Ebben az oly sok bizonytalanság, korlátozottság és kockázat között lezajló ember-voltban megtapasztalhatjuk, hogy akkor válik „életté" az élet, amikor nem akarunk erőnek ereiével a saiát életünkhöz ragaszkodni. Amikor képesek vagyunk szabadon adni — önmagunkból. Amikor megéljük a szeretetet. Ezeknek a tapasztalatoknak a során teljesülhet ki bennünk a hit és a remény, hogy az Isten a halálnak sötétje ellenére is „jóságos és emberszerető” (vö. Tit 2,11). És hogy a „több élet” ígérete azoké, akik vállalják a kereszt kockázatát. „A szeretet hatalmasabb a halálnál és a halálfélelemnél. Egyedül ő, egyedül a szeretet tartja fenn és mozgatja az életet.”6 A keresztény ember hite az életben ebből fakad: a Krisztusban való hitből. Aki szabadon vállalta szabadságának elveszítését: aki a végsőkig tudott szeretni a kereszthalálban. Ezzel az élettel, a krisztusi élettel való azonosulásban válik tehetővé az igazi élet, amelynek a halálon túlra nyílnak távlatai. És nem csak a halált teszi vállalhatóvá ez a hit, hanem az életet is. Nem visszahúzódó, önmagunkba zárkózó életet, hanem a szabadságunk szabad elvesztésének kockázatát is vállalni tudó, elkötelezett életet. ő8
