Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Boda László: Erkölcsteológia és orvosi etika
TANULMÁNYOK Boda László ERKÖLCSTEOLÓGIA ÉS ORVOSI ETIKA Az összesűrűsödő emberi és társadalmi problémák nyomán előbb-utóbb a fölmerülő kérdések tudatosítására is sor kerül. így jelentkezik világviszonylatban és szinte törvényszerűen korunk etikai irodalmában a munka erkölcsi jelentőségének vizsgálata, ezzel kapcsolatban pedig az ún. „szakmai etikára" irányuló reflexió. Ezen belül is különleges érdeklődés mutatkozik az orvosi etika kérdései iránt. Ezt az érdeklődést nálunk a Hazafias Népfront VI. Kongresszusa szintén ébren tartja, amikor a „munkában való helytállással" kapcsolatban hangsúlyozza a „tudati tényezők” szerepét (8. és 9.), melyet a vallásos világnézet képviselői is törekednek megvilágítani a munka területén, a maguk sajátos szemléletmódjával. Az emberi munkával s ezen belül a „szakmai etikákkal” természetesen világviszonylatban fokozott intenzitással foglalkoznak. A nagy tekintélyű katolikus morálteológus, Bernhard Häring maga is komoly figyelmet szentelt az orvosi etika szerteágazó kérdéseinek, s ez nem véletlen (vö. Heilender Dienst. Ethische Probleme der modernen Medizin, Mainz, 1972). A teológiai szak- irodalom széleskörű érdeklődésének egyik hivatott tanúja ez a 184 oldalas kötet. A jelen tanulmány ennek indítására kísérli meg az orvosi etikával kapcsolatos - nálunk nem kevésbé időszerű - reflexiót, jóllehet a szűk keretekhez mérten csak a leglényegesebb és legalapvetőbb problémákkal kíván szembenézni, az erkölcsteológia szemszögéből. Az orvosi munkakör mint hivatás Igen sok tapasztalat tanúsítja, hogy az orvos működése eleve problematikussá válik, ha munkakörét nem tekinti hivatásának. Bármilyen részletességgel és bármennyire szakavatottan vizsgálja ugyanis valaki az orvosi tevékenység etikai vonatkozásait, a felületen marad, ha ezt nem ismeri föl kellő világossággal. E fölismerés nélkül a felmerülő problémák megoldása nem lehet igazán eredményes. Orvosi nyelven szólva ugyanis olyan ez, mint amikor injekciót adnak a betegnek, akin csak az operáció segít. A katolikus erkölcsteológia mai szemléletmódját egészen áthatja az, hogy témáit a keresztény hivatás szemszögéből vizsgálja. Ennek jegyében megállapíthatjuk, hogy minden tisztességes, etikailag elfogadható emberi tevékenység, ill. szakma hivatás rangjára emelhető. Mégis vannak különleges munkakörök, amelyek egészen sajátos közvetlenséggel irányulnak az emberre és ebben a tekintetben különleges felelősséget igényelnek. Ezeket a munkaköröket az jellemzi, hogy a „hivatás" szó mintegy odakívánkozik a nevükhöz, s az emberi beszéd rendszerint oda is illeszti: például „papi hivatásról”, „pedagógusi hivatásról” vagy „szülői hivatásról" beszélünk (bár ez utóbbi nem tartozik a munkakörök fogalmi keretébe). Sajátosan ilyen jellegű viszont az orvosi tevékenység, különösen akkor, ha a gyógyítás praxisára vonatkozik, nem elméleti kutatásokra. Az emberi munka teológiailag annyiban emelkedik a hivatás rangjára, amennyiben Isten hivatását elfogadjuk a hitben megalapozott és a szeretetben tevékeny emberi szolgálatra. Ez ugyanis elválaszthatatlan Isten szolgálatától. Isten hívása hozzánk Krisztus közvetítésével, az evangélium üzenetén keresztül érkezik. Mindez azt jelentené, hogy csak a keresztényeknek van hivatásuk? Nem. Korunk katolikus morálteológusai ebben a tekintetben egyre tágab- ban ítélik meg a hivatás kérdését. E tágabb nézőpont eredményeképpen a nem-hivök hivatásáról is beszélhetünk, amennyiben azok lelkiismeretük belső indítására végzik munkájukat. A jelen kérdésnél maradva ilyen értelemben beszélünk például „lelkiismeretes orvosról". Vajon felismerhetők-e a hivatás külső jelei az orvosi pályával kapcsolatban? Kétségtelenül vannak olyan döntések, amelyek a belső motivációra következtetni engednek, akár hivő, akár nem-hivő orvosról van szó. Alig vonható kétségbe például, hogy akinél a pályaválasztáskor a kereset nagysága, tehát a pénz s vele a kiemelt társadalmi rang vagy a kiszolgáltatott 2
