Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 1. szám - FIGYELŐ - Hegyi Béla: Népfront és az egyházközség
tai tisztében is részesedik — állapítja meg a Zsinat —, amikor főleg hit- és szeretetheti élete áltat terjeszti a róla szóló eleven tanúbizonyságot". (Az Egyházról, 12). A pusztán formai kereszténység, a formális egyháztagság éppen azért lehet napjaink botránya, mert nem nyújt valódi, értékelhető segítséget sem a világnak, sem a társadalomnak, sem embertársunknak. Akik magukat tudatosan kereszténynek vallják és hivatalosan is valamelyik egyházhoz kapcsolódnak, de életvitelükben gyakran egyáltalán nem különbőznek a nem keresztényektől vagy az egyházhoz nem tartozóktól, azoknak döntéseikben, magatartásukban nem kap megfelelő, vezérlő szerepet vallásos meggyőződésük. Életüket — akárcsak sok más emberét — a mindennapi élet uralkodó, erősen pragmatista normái szövik át; nem töltik be a kereszténység „jelnek lenni" hivatását, megfeledkeznek a Zsinat figyelmeztetéséről: „a világiak részesei Krisztus a Pap, a Próféta, a Király tisztének, ezért tevőleges szerepük van az egyház életében és tevékenységében. Az egyházi közösségeken beiül annyira szükséges az ö részvételük, hogy enélkül többnyire a lelkipásztorok apostolkodása sem lehet teljesen eredményes. . . Elsősorban a hithirdetés műveit tegyék a maguk ügyévé: támogassák anyagi vagy éppen személyes segítségükkel. Mert a keresztények becsületbeli kötelessége, hogy visszaadják Istennek a tőle kapott javak egy részét”. (A világiak apostolkodásáról, 10) S ha azt tapasztaljuk, hogy az istentiszteleteken való tömeges részvétel és a szertartások iránti érdeklődés néhol megcsappant — különösen a fővárosban és a nagyobb vidéki városokban, ipari központokban —, s jobbára a nagy ünnepekre korlátozódik, úgy tűnik, a szentségek is csak szép, de nem kevésbé üres hagyományt jelentenek a formális egyháztagok jelentős hányada számára. Csakis az a hit élő, tökéletesedő a templomokban, a szentségek által, a katekézisben, amelyik az életben is eleven, a családban, a munkahelyeken, a lakóközösségekben, mindenütt, ahol tanu- ságtételre mód kínálkozik, aktív és növekvő példázató. Ha nem tudjuk hitünket élettel megtölteni, elidegenítjük magunktól az embereket, akik szemében mindenekelőtt a hétköznapokban való megmerítkezés és megigazulás lehet bizonyság, a Krisztus-hűség fedezete, a lelkiismeret-vezette élet meggyőző diagnózisa. A keresztény ember evangelizációs területe az etika gyakorlata, morális kvalitásainak gyarapítása, a társadalom és az emberek iránt érzett felelősség nyilvános tettekké formálása. Ha ugyanis nincs bennünk szeretet olyan fokban, hogy napunk minden percét átitassa, magatartásunkat megszentelje, keveset ér a kereszténységünk. Tanúságunk ott és akkor kezdődik, amikor belső indítékból, hitünk késztetésből, a lélek erejéből táplálkozunk. Biztonságunkat, a világgal kialakított harmóniánkat, létünk drámáit és örömeit arra a szeretetre építjük, amely szoros összeköttetéssel rendelkezik. A szeretetnek ugyanis szüksége van állandó frissülésre, hogy napról napra több legyen, mind befogadóbb és mind nyitottabb módon tárulkozzon Istennel és az embertárssal, mert az élet, az embertárs, a világ is ezáltal lesz felénk is nyitottabb, befogadóbb és partneribb. Nem lehet szeretet emberellenes, nem lehet Krisztus-hit mizantropikus: Krisztus az embertárson, a tevékenységen keresztül érintkezik velünk; a világ vállalásán át lehet igaz és mély szeretethez jutni. Tulajdonképpen ez a próbánk: úgy értjük meg Öt, úgy közeledhetünk egyre bensőségesebben Hozzá, ha megtanuljuk egymást jobban szeretni és becsülni, őszintén megérteni és önzetlenebből segíteni. Meg kell kísérelnünk, bármennyire nehezünkre esik is, nem a magunk értelmezése, előregyártót! képe, mentegetőzése és önigazolása szerint magyarázni a másik embert, hanem mindig a másikból kiindulva, körülményeit, szenvedéseit és reményeit, boldogságát és boldogtalanságát értve, a felebaráttal némiképp azonosulva. Felebarátok vagyunk-e? A Hazafias Népfront tavaly lezajlott VI. kongresszusán sokszor megfogalmazták, hogy ,,az egyén csak a közösségekben kaphatja meg mindazon eszközöket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy képességeit minden irányba kibontakoztathassa”. Olyan új tartalmú, az egyén képességeit is kibontakoztató, művelődő közösségekre van tehát szükség, „méghozzá nemcsak a munkahelyeken, hanem ahol csak mód kínálkozik arra, vagyis a lakóterületeken, a lakóközösségekben is”, amelyek életünk megjavításáért, a jobb emberi kapcsolatokért, írott és íratlan erkölcsi törvényeink, szokásaink megtartásáért szállnak síkra. A lakóterületeken, a lakóközösségekben olyan légkört tudnak meghonosítani, amely az értelmes élet igényeit hordozza, a közösségek egymásrautaltságát, egymás megbecsülésének és támogatásának szükségét fejezi ki, erkölcs, közösség, és kultúra egységét szolgálja. Ennek a szolgálatnak legkisebb, de talán legtermékenyebb területe a család. A Zsinat nemhiába hangsúlyozta a szülők feladataként, hogy Isten és az emberek tiszteletével családi együttest teremtsenek meg, amely elősegíti a gyermekek minden irányú nevelését az egyéni és a közösségi élet számára (A keresztény nevelésről, 3). A jó példa 45
