Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 1. szám - FÓRUM - Vallomások a hitről
Amikor Heisenberg Einsteinnel megbeszélte a tőle eltérő fizikai felfogását, gondolatát így foglalta össze: „Hiszem, csak úgy, mint ön, hogy a természeti törvények egyszerűsége szigorúan objektív sajátosság, és nemcsak a gondolati ökonómia következménye. És ha a természet csodálatosan egyszerű és szép matematikai formákra vezethető vissza ... akkor kénytelenek vagyunk igaznak hinni őket, bízhatunk benne, hogy a természet igazi arculatát tárják fel. Lehet, hogy ezek a formák magukba foglalják a természethez fűződő szubjektív viszonylatainkat is, de magunktól soha nem bukkanhatnánk rá ezekre a formákra, ha a természet föl nem tárná előttünk. Ez a tény már azt is sugallja, hogy amit felfedeztünk, része az Egész realitásának. — Megdöbbentett az összefüggések már-már ijesztő egyszerűsége és teljessége, amit a természet hirtelenül szemünk elé terít. Mindig és mindnyájunkat teljesen készületlenül ér ez a megrázkódtatás." Max Planck ebben a mélyen gondolkodó baráti társaságban megvallotta, hogy a tudomány és a vallás teljes mértékben összeegyeztethető, mivel a tudomány az a módszer, amellyel a valóság objektív oldalához közelíthetünk, míg a vallásos hit bizonyos elhatározásokat erősít bennünk, amelyek segítenek kiválasztani azokat az értékeket, amelyek szerint cselekedni és élni szándékozunk . . . Planck él ezzel a szabadsággal és a keresztény tradíció mellett tesz hitet. . . Hinni ugyanis nem annyit tesz, mint valamit magától értetődőnek venni, inkább az eltagadott értékekbe vetett bizodalmát jelenti. .. Einstein felfogása egységesebb, nem választja szét a vallás és a tudomány értékeit. Az ő sokat emlegetett „Jóistene" benső kapcsolatban van az örök természeti törvényekkel. Einsteinnek különös érzéke van a dolgok mélyén fekvő rend iránt, és a relativitás-elmélet felfedezésekor nagyon erősen és közvetlenül élte át ezt az egyszerűséget. — Dirac a türelmetlen keresőt képviseli, aki egyáltalán nem látja be, miért kell vallásról beszélni, egy mindenható Úristent feltételezni ... Elvben elutasít minden vallási mítoszt, ami azt kívánja, hogy alávessük magunkat egy felsőbb Hatalomnak. Egyik éles vitája után Pauli mély hallgatásba merült, míg a végén kibökte: „Azért a mi Dirac barátunknak is van vallása. Ez a mottója: Nincs Isten, és Dirac az ő prófétája!" Niels Bohr viszont egy mélyértelmű anekdotával zárta le a kérdést: Szomszédunk egy nap lópatkót szögezett ajtajára. Megkérdeztük: Hát tényleg babonás vagy? Hiszel abban, hogy szerencsét hoz? — Mire a szomszéd: Dehogyis, mit képzelsz? Csak hát úgy mondják, akkor is segít, ha valaki nem hisz benne. Heisenberg egy más alkalommal így foglalta össze hitét Paulinák: „Mindnyájan tudjuk, hogy saját realitásunk a világnak egy kis részét foghatja fel, így nem hagyhatjuk kívül a lényegi rend kérdését, nem engedhetjük, hogy a lényegi rendből kiszakadt részleges rend ragadja magához az uralmat... A végső analízisben szükségképpen érvényesülni kell a lényegi rendnek, azaz diadalmaskodik az „Egy". — Némán szemlélődtünk együtt Koppenhága szélességi körein, ahol a nap éjjel sem jár messze a horizont alatt, mire Pauli megkérdezte: Hiszel-e a személyes Istenben? — Jól tudom, milyen nehéz ezt a kérdést pontosan értelmezni, de nyilván te is érzed az általános tartalmát. — Hadd fogalmazzam így a kérdést — válaszolta Heisenberg. — Megragadhatja-e valaki a dolgok vagy események lényegi rendjét, ami úgy tetszik, minden kétséget kizáróan létezik? Felfoghatja-e olyan közvetlenül, mint egy másik ember lelkét? Ha így teszed fel a kérdést, egyértelmű igennel válaszolok. — De miért a .lélek’ szót használtad? — kérdi Pauli. — Miért nem egyszerűen egy másik személyt említettél? — Pontosan azért, mert a lélek a lényegi rendre utal, azon lények benső magjára, amelyeknek külső megnyilvánulásai igencsak különbözők. — — Es a művész úr személyesnek nevezi az Istent? — vetem lel én is a nehéz, célzott kérdést. —• Nem úgy gondolom személyesnek, hogy zárt egyedi lenne, mert nekem az alsóbbrendűt jelent. Ilyen egyedinek és megismételhetetlennek inkább Athosz kutyámat mondanám ... De én nem is tudok a maguk filozófiája nyelvén beszélni... Az bizonyos, hogy mindig megrendít, ha a Miatyánkot kezdem mondani. Nem tudok mit kezdeni azzal, aki a „mennyekben” van, —. mert nekem az Isten mindenütt, mindenben jelen van. És aggaszt az is, mit kellene tennem azért, hogy „jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod” . . .? Itt valami súlyos kötelezettség vár rám?! — Nem gondolom, hogy Isten rendkívülit kérne, csak annyit, amit már megtett, amikor teljes erejében kibontakoztatta sajátmagát és ezeket a kincseket pazarul-ingyen ajándékozza. — És akkor egyszerre az ablakban pompázó broméliára vetődött tekintetünk. Igen, úgy, amint ez a növény „teszi”. Teljes erővel és mégis önfeledten-öntudatlanul kínálja önmagát, ezért válik „áttetszővé”, az isteni szépség valamiképpen íelloghatóvá válik harmatos rózsaszín pompájában ... Es ekkor a nagy Jelenlévőre gondoltunk. — Most pedig menjen fel a múzeumba, és amit még tudni és írni szeretne, ott láthatja, a katalógusi bevezetőm éppen választ ad kérdéseire. Az „Emberi Képek" rajzciklusával ösz- szefoglalom életemből mindazt, amivel találkoztam, küszködtem, segítségemre voltak, meghatottak vagy megindítottak, ezeket akarom most folytatni . . . 3 33
