Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)

1977 / 1. szám - FÓRUM - Vallomások a hitről

dúlni egy távoli patakhoz, oly őrmesteri hangon utasította el, (igaz, délutáni álmában zavartuk meg) hogy képtelen voltam neki olymódon gyónni, hogy lelkemnek csak egy csücskét is föltárjam. Mivel áldoznom mégis kellett, így — „bűneim” eltitkolásával — „halálos bűn"-be és nem közönséges lelki földúltságba sodródtam. Szinte megkönnyebbedtem, amidőn érettségi után nem kényszerültem gyóntatószékbe térdepelni.

Viszont ateizmusomat is ilyenféle merev fölény zavarta meg. Későbbi — már írói — környezetemnek az a hanghordozása, mely a voltaire-iánus vezérszólamból, hogy a vallás a tömegek mákonya, valóságos vezényszót formált: más hang e dologról véletlenül sem eshet. Nem elsőként eszméltem rá, hogy az ateizmus épp úgy lehet mákony-tömegcikk, akár a teizmus; min! akármilyen ellentmondást nem szívlelő olyan hit- vagy tantétel, mely az eleme helyett a szívet — a gondolkodás helyett rögtön a szenvedélyt — kívánja (és képes is) működtetni.

Ez valamiféle egyensúlyt teremtett.

A Sorbonne-t kerülgető korszakom idején ért meg a francia szellemi életben (épp a leghaladóbban) Péguy és Claudel hatása. Egymást érték — még az avantgarde-ban is — a visszhangos megtérések. Maritain Cocteauval váltott nyílt levélsorozatot. Max Jacob vallásos rajongásig cserélt hitet és Picasso volt a keresztapja. Reverdy szobácskájábán — még a Montmartre-on — kubista festmények közt a pápa életnagyságú arcmása függött, arrébb egy hét-tőrös Szűzanya, nappal is pislákoló olajméccsel, akár nagyanyám ozorai hálóhelyén. A művész-kávéház kis asztalán André Breton szürrealista eszmefejtő kiáltvány-könyve mellett Aquinói szent Tamás eszmefejtegetésének kötete feküdt. Ezt tehát én is átvettem szinte kötelező olvasmányként. Eredménytelenül; illetve csak stiláris élményként.

Ilyenforma hatással volt rám Kálvin korszakfordító híres műve is. Micsoda toll, egy huszonnyolc éves fiatalember kezében! Lényegére — amit pedig fölajzottan kerestem benne — az eleve-elrendelés, illetve elrendeltség okfejtésére később úgy, ahogy a vallásos egzisztencialisták, elsőként a személyesen is megismert Gabriel Marcel és a kései janzenisták művein át hajóztam hozzá; de ma már ismét nem értem.

Mélyebb élményem lehetett volna tán szent Ágoston. Mikor Balogh József a Vallomásokat újra lefordította, engem kért meg, hogy a latin és a magyar szöveget összevessem, a magyart pedig a szabatosság dolgában is ellenőrizzem. így elővettem a régi Vass-féle fordítást is, és annak bírálatául írt mesterien is hatalmas Babits-tanulmányt.

Némi fölkészültséggel szánhattam el tehát magam arra a módra, ahogy annak idején a hazai katolikus költészetről tanulmányomat megírtam. Nemrég kellett újraolvasnom. A távolság tárgyilagosságával érezhettem; az elmélyedés is, a szenvedély-esség is arra vall, hogy érintett ember nyúlt tollhoz.

De érintettségnél ma sincs bennem egyéb, illetve több. Ez az érintés is talán már a nem közeli vagy távoli Istentől való, hanem nyilván az egyre közelibb haláltól, — minden bölcselet forrásától, beleértve nyilván a vallásos hitre buzdítókat-frissítőket is. Bámulom s így tisztelem a költőket is, akik ilyenfajta buzdítottságnak művészi formát tudnak adni. Gyanakszom azonban, hogy verseikben engem elsősorban a művészi teljesítmény ragad meg s nem az, amit ebbe öltöztetnek. Vagyis vallomásaiknak inkább a formája, mintsem a tartalma. Dehát e kettőt a széptanok sem választják el, nem csupán a vallástanok! Azaz szemben — hogy tovább játsszunk a szóval — csak saját adottságukról tesznek hitet, nem pedig valami transzcendens valóságról.

A vallásos líra — ez a pusztán transzcendens-telítettségű — világszerte ma mintha némuló- ban volna. A mai „modern” vers a költői kép szabad szárnyaltatásában, a szavak valamiféle atom-robbantgatásában — tehát a földet el nem hagyva — próbál kifejezni (azaz előbb meglelni) valami eszkatologikus élményt. Annál figyelemreméltóbb s méltóan megmagyarázandó a valóságon — hogy így mondjam — mélyebben túlemelkedni tudó magyar költőknek számra sem jelentéktelen gárdája. Weöres, Pilinszky, Jékely, Nemes Nagy Ágnes, Vas, Rónay, Beney alkotásai e nemben is európai rangúak, noha „isten-élményük” ritkán alapszik tételes hiten, de — tán éppen azért — hiteles a nem hivők szemében is: keresésük őszinteségében van a hit.

Magam képtelen vagyok személyes Istent fölfogni. Épp azért tán, mert túl közel igyekeztem férkőzni a szavakhoz, nyelvészként is. Van tán másfél évtizede, hogy szíves fölszólítást kaptam e nyelvészi minőségemben a Hiszekegy korszerűbb lefordítására. Napokra stilisztikai gondom lett rögtön az első mondat. A „hiszek egy Istenben" nyelvérzékem (s a nép szóhasználata szerint) azt jelenti: egy valamilyen istenben hiszek. „Hiszek egyetlen Istenben” tehát? Még ez sem szabatos. A „credo unum Deum"-ot, mely annakidején a pogány sokisten-hittel szemben volt állásfoglalás, végül így vetettem papírra, vitát keltve már ezzel is: „Hiszem, hogy egy az Isten”.

Csak ez az egy példa is elég ízelítő tán, milyen aggállyal tudnám megfogalmazni azt a hitet, mely mindezenáltal működik bennem is. Az iránt, hogy létünk nagyobb értelmű lehet annál, mint ami esztendőink számába van zárva. E hit — vagy hiedelem? — tisztázásának

30