Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 1. szám - FÓRUM - Vallomások a hitről
arányában nézek egyelőre mind nyugodtabban az elmúlásom elé. Remélve, hogy a végső pánikban is fegyelmezetten állom majd a sarat. Isten-hitem tehát, mint minden hitem, igényes. Hogy valami Kormányzó Elvnek vagy Világszellemnek kell lennie, —■ amiben a csak tényt becsülő tudós és a megszállott rajongó egyet érthet (úgy, hogy a kategóriákon mindegyik mást ért) — ezt kevésnek vallom. Isten fogalma egy: a kinyilatkoztatások Istene, az Ember égi Fia. Magamat és ezt a föltételezett lényt aláznám meg bármily alkuval e körül. Ez a vita más játékszabályt kíván, de akkor is pontos fogalmazással. Csak elmémet, de nem lelkemet frissítik hát akár lángelmék idevágó szellemes — megrázóan szellemeskedő — mondatai; még az effélék is, hogy: Isten nincs, de hiszek benne (Einstein), vagy: Hiszek hitetlenül Istenben (Ady). Ezeket a léiektan, a mély- lélektan használhatja eredményesen, de nem a teológia. S az Életben való hit azonosítása az Istenben való hittel? A századelején a protestáns egyházi irodalom tett erre felé lépést. No, de haladt vajon tovább, mint az egyszerre „józan” és mégis mélyen „misztikus” parasztbölcsesség? Az iskolakönyvekbeli aggastyánjának hitét, aki olyan fát ültet, melyről gyümölcsöt ő már nem szedhet, minősíthetjük már azt a hitet is ezen az alapon valamiféle istenhitnek? Mert hisz csak arányaiban különbözik azoknak a hitétől, akik az Élet folytatásáért, a jó jövendőért életüket is föláldoznák. Értelmét lelik tehát annak, hogy ha úgy fordul, lemondjanak egyénileg nemcsak egy fa jövendő terméséről, hanem a saját jövendő napjaikról, valamely jobbnak hihető idő szolgálatában. Akik tehát már jelenbeli helyes tettükkel, jó! végzett dolgukkal beleilleszkednek valamiféle közösség végtelennek tetsző idejébe. Mi ez az egyéni létet ekként mintegy folytató nagyobb, tartósabb közösség, amely csití- tani képes a halál tudatát? A család, a species, a törzsök? „önző énünk nagy legyőzője: Haza!” mondta Kossuth. Hinni egy ilyen én-legyőző-föl- áldozó léten-íúli szolgálás értelmében, ez logikailag csak arányaiban különbözik bármily e földön — a mi jelenünkön — túlmutató hittől; tehát az istenhittől is. Logika rabja, az én hitem ilyen földelhagyásra is képtelen. De nagy dolognak tartom, hogy idősödve egyre nyugodtabb a hitem a jól-végzeít munkában, a személyen túl terjedő hasznos tevékenységben; a segítő-készség értelmében; a fájdalom-csökkentésre való kötelezettségben; rossz hajlamaink legyőzésének kettős hasznában. A becsületességben tehát, az elvi bátorságban és még jó egypár parancsban, amelyet a vallások is tételbe és kőbe írtak. Hogy ezért lesz-e és hol és milyen üdvösség? — ezt eszem tudása óta kétely- lyel azért kérdeztem, mert önhittségre ily mértékben nem voltam hajlamos, hogy ha mást nem is, azt már-már kegyelem jelének tekinthettem. Mert sarkallhat vajon magunk tisztítására, fejlesztésére bármi úgy, mint a kétely? Mi fedi föl s erősíti úgy emberi képességeinket, mint az alázat? A természet harcossá és gúnyossá formált. Ezeket a nem jézusi, hanem már-már sátáni „adottságokat” azzal igyekeztem, igyekszem máig kezesíteni s úgy hasznosítani, hogy eszményeket szolgáljanak, még ők is. Erre van alkalom; földúlt emberiség, történelmében meggyengült, szétszórt nemzet várt nemzedékünktől munkát és jobbra-törést. Ezt hozom föl mentségemül, ha mégsem jól végeztem a vállalást és az — életet. Ügy értve, mit tartogat még a végső próba, a minden bölcselet forrása. Közeli tanúja voltam Babits Mihály hosszú haldoklásának. Káprázatos műveltségében meg volt helye a vallások mély ismeretének is. Ő maga azonban mindvégig mosolygóan biztos voltaire-i fölvilágosult volt. Utolsó heteiben egyre többször följárt hozzá az esztergomi kis házba a tudós teológus, Lépőid, régibb beszélgető társa, heliyel-közzel viiatársa. „Meggyóntam” közölte egyszer a beteg, amidőn a távozó kanonokot én váltottam föl az ágy melletti széken. Olyasféle mosollyal kísérte, mint a gyermek, aki csínyt úgy vall meg, hogy kérkedik is vele. Szájamon volt, hogy helyes, mert „mit lehessen tudni”, de nem szóltam. Mélyen megilletődtem; noha magam is mosolyogtam. Főt csóválni illett a mendemondára (mely tán az is volt), arról, hogy egyetemünk neves logika-tanára a halálát érezvén közeledni, homlokára imaszíjat tekert, vállára szakrális térítőt, s gyermekkora imáiba zsolozsmázta be magát. Megilletődve hallgattam a történetet Nem lelki pálfordulást láttam benne, hanem valamiféle kiáltást. Az a próba nem könnyű. Éppen a remekül kiművelt elmék számára nem. „Mit tud, aki mindent tud?” — adtam a Sátán szájába, egy diákköri művemben. Dr. K. L. negyvenkilencéves jogász így tekint vissza hitéletére: „Jó nevű szerzetesiskolába jártam. A hittan nálunk komoly tantárgy volt, aminek leckéjét meg kellett tanulni, mert kaptunk belőle elégségest is, nem úgy, mint a világi iskolában. Pontosan végig tanultuk a Schütz tankönyveket, úgy, hogy még ma is tudok belőlük idézni; de sajnos a hittant a többi tárgyakkal nem fűzték egységbe. Akkor a jó neveléshez hozzá tartozott a „jó iskola”, ahol mindvégig „védve maradt” a tanuló. így „bebiztosítva éreztük 31
