Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 1. szám - FÓRUM - Vallomások a hitről
FÓRUM VALLOMÁSOK A HITRŐL A hit mindig nyitott és izgalmas kérdés marad számunkra! Ezt jelzik azok a válaszok, amelyeket egyrészt felkérésre kaptunk, másrészt hozzászólásként érkeztek hozzánk. Most ezekből adunk válogatást azzal a reménnyel, hogy Olvasóinkat további válaszokra serkentjük, és hogy a legjobbakat a következő számokban közzétegyük. Indító gondolataink voltak a következők: — Az ember időnként megújul, kibékül önmagával, és ekkor valami öröm, nyugalom szállja meg a lelkét. Ilyenkor túláradó örömét, csendes békéjét, máskor viszont megrendítő fájdalmát, zilált bizonytalanságát, gyötrődéseit szeretné kifejezni. Sokat segíthetnek ebben a tudósok és művészek, akik mélyen átélők és kifejezőbben nyilatkoznak meg. Akik ma, életpályájuk delelőjén, alkotásuk csúcsán vannak, nagyrészt még vallási nevelést kaptak: akik viszont nem kaptak, azok a szülői ház életéből vitték magukkal a bíztatást az életre. Azonban a legsikeresebb életben is érhetik az embert megrendítő események, születhetnek új meglátások, vagy éppen kiábrándító csalódások, amelyek nagyon is átértékelik a gyermeki hitet, az ifjúkor lelkes vágyait, de az „érlelő élet” végül is megtermi gyümölcseit. Szerettük volna megtudni, mik azok a hitbeli szempontok, tételek, amelyek kiválogatódtak a megkérdezettek életéből, pontosabbak lettek, vagy éppen lemaradtak. Hogyan érlelték mindezeket „nagykorúvá”? Mit tekintenek ezekből életük végső alapjának? Kértünk néhány szót a kérdezettek munkájáról, életterveiről, embert szolgáló küldetéséről, egy-egy gyöngyszemet vártunk a jóval és szenvedéssel, sikerekkel vagy csendes várakozással telített életükből. — Szeretnénk megjegyezni, hogy a „hit"-et egészen általánosan értelmeztük. Nemcsak a „tanult hitre", de nem is elsősorban a „vallásos hitre” gondoltunk, hanem arra a mélységesen emberi meggyőződésre, amely értelmet ad az életnek. Olyan tapasztalások feltárására is vártunk, amelyek túlmutatnak „a tenyészéleten" és „áttetszővé” teszik létünk értelmét, és így fényt vetítenek az öröklét valóságára is. Dr. D. S.-né, földrajzkutató, ötvenéves, édesanya: Mi még a katekizmust annak idején pontosan megtanultuk. A középiskolában fiúk között jártam, igen jó hittanáraim voltak, akik belső meggyőződéssel tanítottak és nemcsak a tananyagot hozták, hanem érdekes kérdéseket vitára is adtak, belső tartalmukat világosan összefoglalták. Otthon vallásos szellemben neveltek: Isten jelen van mindenütt! Ez jelentette vallásom magvát. Életem minden lépését Hozzá mértem. Ha hibáztam, Felé fordultam bocsánatért. Egyetemista koromban magam kerestem a hitproblémák megoldásait. A könyvtárban szakmám mellett sokat olvastam a katolikus és protestáns hitvitázókat. Élveztem Pázmány okfejtését, stílusát. Bennem a hit mégis inkább az akarat dolgát jelentette. Amit ésszel nem fogok fel, nem erőltetem, — hiszen annyi és oly sok „titok" van a tudományban is, csillagászati kérdések, anyagmegmaradás, stb. — inkább szeretettel akarom elfogadni az Istent. Ez az álláspontom vezetett az élet konfliktusainak megoldásához. Korábban a „halálos" bűn kérdése sokat nyugtalanított (például egy misemulasztás miatt), nem tudom elképzelni a szerető Atyáról, hogy egy embert végleg elvetne. A Mária-kérdésben is zavart szüzességének különösebb hangsúlyozása. Nekem Máriáról alkotott képemben az édesanya a legkedvesebb, a sokat szenvedő, mégis Istennel egyesült Anya, akitől oly sok erőt merítettem. Szeretteim mostanában gyors egymásutánban haltak meg. Egy emberileg értelmetlen, tragikus haláleset is van közötte. Mégsem távolított el Istentől, sőt most „érzem" inkább, hogy a „túlvilág" közöttünk van. Hogyan? Az kérdőjeles. Olvastam Gál Ferenc könyvét, ő is nyitva hagy sok kérdést, és ez így van jól. — Az evolúciós teremtést már akkor úgy láttam, amikor körülöttem másként hitték, vagy tanították. Ilyen dolgok nem okoznak zavart, bizonyos elnézéssel szoktam hallgatni ilyen problémákat. 28
