Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 4. szám - KÖRKÉP - Schuster, Heinz: Lelkiség teológia nélkül?
vényű, az egyetemeken képviselt tudományok „szabad” környezetéből, és szorosabban bele kell illeszteni az egyház terébe, illetve be kell vonni az egyház illetékességébe. Az az „előny", amit ezzel elérhetnénk (az egyházi hatóságok nagyobb és közvetlenebb befolyással rendelkeznének a tanszékek betöltésénél, — és ezzel eo ipso nagyobb befolyásuk volna a teológia művelésének tematikájára és módszerére, ennek nyomán esetleg nagyobb közelség az egyházi valósághoz és gyakorlathoz), nem érne fel az ebből a szabályozásból következő hátránnyal: az egyház kivonná magát végső soron abból a párbeszédből, amelyet a mai emberiség a tudományok síkján folytat — és amely párbeszéd a jövőben még inkább folytatódik és kell is, hogy folytatódjék. Ha az ún. humán tudományok időszerűségét tekintjük, és azokat a problémákat, amelyeket korunk embere előtt a mai világ fölvet, ez a törekvés végzetes lehetne. Annak a ténynek lenne igazolása, hogy a kereszténység arra még ugyan igényt tart, hogy vallásos jelenségnek tartsák, de lemond minden társadalmi és történelmi hatékonyságról. A teológia az egyházi gyakorlat „kényszerzubbonyában" Tulajdonképpen nem lehet racionálisan megmagyarázni, hogyan is alakulhatott ki sokakban az a benyomás, hogy a teológia az egyház lelkipásztori gyakorlatának tanítójaként és ítélőbírójaként akarja feltüntetni magát. Természetes, hogy bizonyos módon és mértékben minden „praxis" úgy érzi, hogy a „teória" veszélyezteti. Könnyen észrevesszük az eltérést a valóságos és az eszményi között, az át nem gondolt tradíció s a módszeres koncepció között, a tények valósága és a lehetséges és szükségszerű dolgok utópiája között. Amikor a praxissal szemben a teológia ezt a kritikai funkciót töltötte be, ezt végeredményben mindig azért tette, mert a gyakorlat olyan apóriába, oly tudományos kétségek közé jutott, melyeket a gyakorlat maga egyszerűen nem oldhatott meg. És mivel a gyakorlat mint ilyen vetette fel a „teológiai kérdést", felvetette, — és tárgyában ugyan még meg nem határozottan, de mégis megfogalmazta a problémát. így annak a teológiának, — amelynek oly gyakran a szemére vetik, hogy „megzavarja Isten népét és fellazítja az áthagyományozott normákat” —, a fő kérdései éppen azok voltak, amelyek nehézségként jelentkeztek a konkrét lelkipásztori gyakorlatban. Például: meg kell-e keresztelnie az embernek gyermekét, s ha igen, miért? Vagy: mit jelent voltaképpen az istengyermekség, a kegyelem, az üdvösség, a mennyország, a feltámadás? Vagy: vajon elkárhozik-e az az ember, aki saját lelkiismerete szerint megtagadja az engedelmességet egy bizonyos egyházi paranccsal vagy rendelkezéssel szemben? Vagy az a kérdés: vajon azok az emberek, akik másképpen fogalmazzák meg hitüket, mint ahogy az a katekizmusban áll, elkárhoznak-e? Ezek a problémák és kérdések eredetileg nem a teológiának, mint tudománynak voltak a kérdései, hanem a keresztényeknek — vagy olyanoknak, akik megpróbáltak keresztények lenni. A teológia tehát olyan „kérdéseket vetett fel”, amelyek már kérdésként előbb éltek. Nem akart senkit sem zavarba hozni és nyugtalanítani, csupán érzékenyen reagált azok nyugtalanságára, akik nem találták meg a megfelelő választ gyermekkorukban „tanult” hitükben. A keresztény lelkiség és a teológia Aki azt a szituációt, amelyben a teológia munkáját végzi, úgy ítéli meg, miként föntebb vázoltuk, az bizonyos fokig pontosan lemérheti, mire képes a teológia és mire nem. A problémát időszerűvé egyre inkább az teszi, hogy megnőtt az érdeklődés a keresztény lelkiség modelljei az elmélkedés, az elmélyülés formái és a szemlélődés iránt, sőt az egyszerű, az elmélettől nem túlterhelt vallásosság iránt is. Ennek az időszerű „keresletnek” felelt meg bizonyos „kínálat”, amely a maga sokféleségében és gyors változásaiban megzavart egyeseket. Arra senki sem vállalkozhat, hogy az ilyen ajánlatoknak a tényéről vagy minőségéről végleges ítéletet mondjon. Viszont elgondolkozhatunk azokon a szemrehányásokon, melyeket egyre gyakrabban hallhatunk: Itt és most mutatkozik meg, hogy a korábbi teológia csődöt mondott, — hogy a keresztény nép voltaképpeni szükséglete helyett „mellébeszélt” és „mellédolgozott", — hogy a keresztény embernek elsősorban lelkiségre és nem teológiára van szüksége, — hogy a teológiának mindenképpen „konstruktív" módon (és nem kritikusan) kell a keresztény lelkiség felépítésén munkálkodnia, stb. stb. Természetesen az ilyen vélekedésekkel és kijelentésekkel nem teszünk jó szolgálatot sem a keresztény lelkiségnek, sem a teológiának, s főképp nem a kereszténység ügyének. A teológia nem más: tudomány kell hogy maradjon. Mint tudomány, olyan szolgálatot teljesít az egyház számára, amelyre az egyház egyszerűen azért van ráutalva, mert már nem azonos az „első 230
