Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 4. szám - KÖRKÉP - Cselényi István Gábor: Krisztus megtapasztalása az egyház életében és jeleiben
órák" tanitványi közösségével, és mert igazolnia kell önmagát, küldetését és a korunk emberével szemben támasztott igényét. A valódi keresztény lelkiség végső soron az eredeti keresztény motívumokból él: a kereszténység Leikéből — és ez Jézus Lelke. Ezek a motívumok azonban ma nem kézenfekvők, nem Hevernek az utcán. Bele vannak szőve egy olyan történelembe, amely egybehordta az eredeti keresztény, a kereszténységen kívüli, a látszat-keresztény, sőt a nem-keresztény motívumokat is, és ezeket gyakran a felismerhetetlenségig összekuszálta. Hogy egy pap Jézus tanítványának, vagy Isten és ember közvetítőjének tartja magát, ez nem csupán különbség, hanem a keresztény identitás, lényeg kérdése. És a válaszban nem a lelkiség intenzitása a döntő, hanem a teológiai becsületesség, illetőleg a teológiai bizonyíték. Ha bizalommal fordulhatunk ma a keresztények között tapasztalható új lelkiség hulláma felé, akkor csakis azért, mert a teológiának még van érzéke az őseredeti keresztény motívumok iránt, és rendelkezik a „szellemek megkülönböztetésének" bizonyos képességével. Mindkettő ugyanis feltétele egy olyan lelkiségnek, amely nem akar eleve abba a veszélybe jutni, hogy egyszerűen kimerüljön a jámbor érzelmekben. És ezzel meg is neveztük azt a kritériumot, amelyen lemérhető minden lelkiség: ez pedig a teológiai és egyben a helyes kritikai érzék. A gyakorlatban ez azt jelentheti, hogy az elmélkedés is könnyen átcsaphat egy könyörtelen, kompromisszumot nem tűrő, semmi jámbor megfogalmazással meg nem elégedő kérdésbe. Sőt az is lehetséges, hogy az ember az elmélkedésben nem jut el semmiféle válaszra, és el kell viselnie a tanácstalanság, az emberi tudás korlátozottságának teljes kínját is. Hogy ekkor elmélkedésről beszélünk-e még, vagy már teológiai reflexióról, ez csupán a nyelvhasználat kérdése. A döntő az, hogy az elmélkedés ne fojtsa el, ne kendőzze el a teológiai dilemmát. A keresztény lelkiség valódi keresztény mivoltának nem is rossz próbája az, hogy képes-e egy problémát valóban problémának mondani és elviselni; — vagy előbb tagadnia kell a teológia értelmét, hogy megőrizhesse önmagát? Heinz Schuster (Diakonia, 1976/1. 1—5.) KRISZTUS MEGTAPASZTALÁSA AZ EGYHÁZ ÉLETÉBEN ÉS JELEIBEN A misztika helyzete napjainkban sokak szemében nem túl kedvező. Szélsőséges szubjektivizmus megjelenítője számos keresztény és nem-keresztény számára. Egyet jelent a befelé- fordulással, az elzárkózással, az élő közösségből való kiszakadással, a cselekvés feladásával; elmenekülés a lélek „titkos várkastélyába”. „Elkülönülő misztika”, ahogy Radnóti Sándor marxista kritikus jellemezte (vö. Vigilia 1975. 5—7. sz.). Tagadhatatlan, hogy ez a misztika-kép a keresztény lelkiség talaján született. Megkérdezhetjük azonban, hitelesen tükrözi-e ez a kép lelkiségünk egészét. Az „én-misztikának" ebben a formájában csak a pszichológiai oldala kerül előtérbe, csak saját lelki folyamatainkra összpontosítunk. Teljesen háttérbe szorul a tartalmi oldal: mindaz, amit élményeink megragadnak. Különösképpen feledésbe merül itt az a tartalmi vonatkozás, hogy Krisztust tapasztaljuk meg, hogy keresztény ember számára nem lehetséges az Isten-ember találkozás Jézus Krisztus nélkül. A misztika mai, mondhatnánk tragikus helyzetét tehát sok tekintetben arra vezethetjük vissza, hogy elszakadt egymástól a tárgyi és az alanyi oldal, a hit és az átélés. Az üdvtörténet és a Jézus-esemény megragadására csak az elméleti teológia vállalkozik, nem valósul meg az, amit az ókeresztény kor így fejezett ki: a teológia imádság is, nem elméleti okoskodás, hanem átélt igazság. Ahhoz, hogy hitünk megélését újra imádsággá tegyük, elengedhetetlenül fontos annak a misztikának a feltárása, amelyet a biblikus-patrisztikus kor körvonalazott. Ez a kép ugyanis hittitok és hittapasztalat eleven egységéről tanúskodik, így hitelesen igazít el mai problémáink között is. 231