Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 4. szám - KÖRKÉP - Vasadi Péter: Imádkozók a családban
Kedves zeneszerzőjének, Bachnak a hallgatása, műveinek éneklése számára az imádás egyik módja. Amikor otthon új lemezét hallgatja, bezárja szobája ajtaját, a díványra kuporodik s teljes odaadással figyel. Lejár a lemez, néhány percig még mozdulatlan. Ha a családjával megy templomba, általában odébb, kissé távolabb áll meg, fönntartva magának a jogot, hogy amennyire ez lehetséges, zavartalan legyen. Imádságos magatartása szelíd és szenvedélyes, pontos keretekbe szabott, mégis szabad, túláradó. Szavai szerint, a vallása boldoggá teszi őt. Mónika húga, OLGA, 20 éves. Keveset beszél, kedves, okos lány. Megjegyzései arról tanúskodnak, hogy hallgatva figyel és gondolkodik. 8 éves korában 10 napig beteg volt, a párnája alatt fekete fedelű Újszövetséget talált az ágyában édesanyja. Kiderült, hogy Olga már egy éve rendszeresen olvassa a Szentírást. Elpirult, és a könyv ott maradt a párnája alatt. Imádságos élete Mónikáénál rejtettebb. Emberi tulajdonságaiból inkább csak áttételesen lehet következtetni rá. Igen jó megfigyelő; rendkívül érdekli őt az „emberi jelenség". Bátran néz arra, akivel beszél, sokáig szótlanul hallgatja, de azon a ponton, amelyen Olga mérlegén kevésnek találtatik, a beszélő „elveszett”; Olga meglazítja addig feszes állását, gyűrűjével szórakozottan játszani kezd, arcán átfut valami leleplező vonás, köszön és odébbáll. Mérlegelésének vallásossága a fő ereje, de ez nála tudást (törekvése), igazságot szabadságot, emberi tartalmat—• lét-szemléletet jelent. Erős és állandó az irodalom, a teológia és a játékok iránti vonzalma. Bizonyos értelemben Mónikánál kíméletlenebb, mégsem zárt vagy elutasító. A reggeli és esti imádságai gyermekien egyszerűek, kevés szövegük van, magas fokú bizalmat érez Isten iránt. Istent nem „kötelezi" a jóra, azt fogadja el a kezéből, ami jön. A szentmisén szótlan, passzív, mindent befogad, de erősen rostál, mégis mélyen áhítatos. Legoldottabb lelkiállapotában is megőrzi tisztázó értelmi erejét, ölébe ejtett — nem kulcsolt — kezekkel ül, gyöngéd feszültség és finom báj van letérdeplő, fölálló és áldozó mozdulataiban. Jókedv, csöndes élénkség jellemzi a természetét. A családjával szívesen megy templomba, s végigsuttogja a liturgikus szöveget. Érzékeny figyelme kritikus, de sohasem kicsinyes; a bántó kritizálgatás „nem érdekli". Mindkettőjük bátyja, PÁL, 25 éves. Arra a kérdésemre, hogy „mikor imádkozol?”, azt felelte; „Mindig”. „Hogy-hogy?” — kérdeztem. „Ahogy mondom — válaszolta. Készülve és készületlenül. Útközben és ha megérkeztem valahová." „Nem lenne jobb — készülve?” — kérdeztem. „Nem. A szél egyszerre csak fújni kezd, nem készülődik rá” — válaszolta. „Te szél vagy?” — kérdeztem. „Nem, mint ahogy te sem vagy az. De az igazi imádság valami szélhez hasonló, te meg a szélcsatorna vagy. Nem?” — mondta. „Érdekes” — válaszoltam. „Érdekes, de vajon igaz-e?" — kérdeztem. Pál tovább nyírta a füvet a gumikerekes fűvágóval, hirtelen leguggolt, belemarkolt a levágott fűcsomóba: „Mit gondolsz, a fű imádkozik? Nem elég imádság az, hogy egyszerűen növekszik?” . . . Arra gondoltam, hogy milyen figyelmetlen a templomban gyönge szentbeszédek hallatán; a fülét gyűrögeti, az ujját tördeli, fölül, lecsúszik, sóhajtozik, előredől; szenved és másokat zavar. Amikor ezt szóvá tettem, olyasmit mondott: alighanem nagyobb türelme van annak, aki — belső tiltakozása ellenére is —• végighallgatja azt, amivel nem ért egyet, mint aki kritikátlanul türelmes. Pál alázatos lázadó. Tud hallgatni és hallgatva kínlódni igaza tudtával. Imádsága inkább lét-ima, állapot-ima, mint konkrét szóimádság. Ismeri ennek a veszélyeit is: ürügyet talál benne a kényelem, gőgös intellektualizmussá válhat, langyossá, önkényessé és elmosódottá teheti a lélek szóban testesülő én-te kapcsolatát Istennel. „Kiért imádkozol?” — kérdeztem egyszer. „Van úgy, hogy néven nevezettekért, van, hogy mindenkiért, azért, ami lesz vagy mit tudom én, ezért az ablakkeretért, a téglakupacért...” — válaszolta. „Értelemért. Érted?” — folytatta. „Nem lottóért, hétvégi házért, szóval nem azért, ami .ráadásul adatik nektek’. Azért, hogy értsek, hogy elrendezzek, hogy azt tegyem, amit nekem kell tennem. Ha ügetek facsavarért, hogy összeüssem a te könyvespolcodat, nincs abban imádság? Ha egyáltalán nem bízom a nagyfene éteri módban, hanem nagyon is röviden, hogy is mondjam, ködök nélkül beszélek vele, Istennel, az nem igazi? Annyi a csalás a szavainkban, te tudod, író vagy. Nem? Istennel nem lehet tiszteletlenkedni ..." — mondta és kiment a kutyájához. Aztán visszajött és így szólt, mielőtt elment az egyetemi előadásra: „Idefigyelj! Az ember tud úgy nézni valakit vagy valamit, mintha imádkoznék, ha egyszer úgy is tud nézni, mintha fölfalná vagy megölné. Ha mindenben ott érzem Istent vagy a nyomait, nem az a legmélyebb imádság? Nekem végül is nem vele vagy a világgal van bajom, hanem a ti szokásaitokkal. Az imádság nem szavak dolga. Vagy ki tudok mondani valami alapvető igent, vagy nem. H'a nem, akkor ugyan imádkozhatok ... Na, megyek.” ... Pál világosan beszél. Vasadi Péter 228
