Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 4. szám - KÖRKÉP - Vasadi Péter: Imádkozók a családban
KÖRKÉP IMÁDKOZOK A CSALÁDBAN Mielőtt imádkoztunk volna, már elhangzott Isten hívása: Jöjj! Mikor először imádkoztunk, Isten elcsöndesedett, csak a mi szavunk visszhangzott az ő hallásában. Amikor már megtanultunk imádkozni, lassan rájöttünk arra, hogy Isten válaszai némák, mégis érthetők; az imádkozás nem telefonbeszélgetés. Mintha gyóntató Istenünk volna. Ű szól hozzánk, de más nyelven, más hangfekvésben, más indítékból. Mintha az irgalmatlan távolság miatt kellene állandóan ismételnünk imádságos szavainkat, hogy odaérjen hozzá. Ha mélységben vagyunk, ő még mélyebbről szól vissza. Ha boldog magasságban érezzük magunkat s hozzá közel, ő éppenséggel belőlünk szól vissza. Az imádkozó tanulóidő elején nem értjük meg, hogyan van Isten távol, és a sejtjeinknél is közelebbi meghittségben velünk. Azután rájövünk, hogy mivel „Benne mozgunk, és vagyunk” őt sem megközelíteni, sem kifutni belőle nem tudunk, mert ő a VAN, akihez nemcsak az adott időbon, hanem mindenkor, nemcsak szabályos mondatokkal, hanem szabálytalan föleszmélésekkel, nemcsak szóval, hanem ütőhangszerekkel, nemcsak kedvvel, hanem kedvetlenül is imádkozhatunk. „Hívtál, kiáltottál és összetörted a süketségemet. Fölcsillámlottál, sugarad rám özönlött és messze űzted vakságomat is. Illatoztál, én lélegzetet vettem és már lihegek feléd. Megízleltelek, már éhezek rád és szomjuhozlak téged. Érintettelek és békességedre fölgyulladt a vágyam” — mondja szent Ágoston (X. könyv, XXVII. f. 38). Mi is az imádság? Az Isten létére rádöbbent ember visszakiáltása, öröme és türelmetlen jeladása: Itt vagyok! Én vagyok itt! Megértettelek! Ezentúl mindig beszélgetni fogunk! — kiáltja Istennek. Mintha azt mondaná: Azt a kis-mindenséget, amit én-nek kell neveznem, meg amiben úszik, a nagy-mindenséget, a világot el akarom neked mondani. Kinek mondjam el, ha nem neked, aki oly sokáig rejtőztél előlem? Hallgasd meg, hogyan vélekedem rólad. Te teremtettél; ez a te végtelen bizalmadat jelenti. Hallani akarod, amit csak neked mondok, énekelek, elsuttogok s kitáncolok a törzsemből, a lábaimból? Te aztán igazán tudod, hogy az imádság a pórusaim, a bőröm, az ízületeim műfaja is, mert a lel- kemé; nemcsak az agyamé, a számé. A csontjaim, a vállpereceim és az ujjaim műfaja is. Örömöm telik abban, hogy kétoldalt magasra emelem a karomat s így, a kezdődő ölelés mozdulatával állok előtted a hársfa alatt, akár papjaid az oltár előtt. Az imádság a hegymászó ember lélegzetvétele. Mindnyájan hegyet mászunk, miközben keressük az alkalmas párkányt a talpunk alá, nem lehet buta slágereket fütyürészni; lélegezni kell. Hosszú, kitartó, ritmikus lélegzetvételre van szüksége a küzdő szervezetnek. Majd a fennsíkon, ott elénekelhetnénk a lét zsoltárait, de ott — alighanem — álmélkodni fogunk... No, igen, a rózsafüzér. Persze csak az amatőr kirándulgatóknak kell magyarázni, hogy a jó légzést gyakorolni kell. A rózsafüzér a misztériumok gyöngéd kalauza. Az ismétlés, a kortyok, a rágás, a lépések konok és öntudatlan engedelmességével rákapat bennünket a titkok szemlélésére. Ne mondjátok, hogy ódivatú; a hullámverés nem az? Aki már sokat forgatta az ujjai között, például a jobbra-balra dülöngő, nehéz léptű, ősiség- őrző, nagypénteki virrasztó, falusi öregasszony, az tudja, hogyan semmisül meg a rózsafüzértől az unalom, hogy fűti át az időt a külső-belső tapasztalással, a tompultságot hogyan élesíti érzékenységgé, hogy fészkeli be magát általa a múlt a jelenbe, feltörve a jelen titkait. Az imádság a lélek dörzsköve. Az ember szellemét kiélesíti, s az igazi okok, az értékek felé fordítja. A család összetartó s egymástól mégis függetlenítő erejének bizonyul. Az alábbiakban megpróbáljuk jellemezni egy öttagú család imaéletét, imádkozásának módjait, miközben magába az emberi személyiségbe pillanthatunk be. Az ANYA — huszonötéves házasságának ki nem hunyt szerelmében kibontakozott ember — alapvonása, hogy finom és határozott. Nem iskolában szerzett műveltségigénye nagy. 226
