Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 4. szám - FÓRUM - Foltin Brúnó, ifj.: Gyermek az egyházi közösségben
tiszteletekre járásban, vagy egy-két formaságban nyilvánul meg, hanem a mindennapos élet tartalmát jelenti mindenkor. Ha ez nincs meg egy-egy családban, úgy hiábavaló minden istentisztelethez szoktatása a gyermeknek. A szülők „élet"-prédikációjáról van tehát szó, és a bibliai történetek közléséről pl. az esti mesélgetések alkalmával. A szülők és nagyszülők ezen pásztorolása véleményem szerint az egyik alapvető és döntő lehetősége és feladata az egyháznak akkor, amikor e korosztály egyháztaggá érleléséről van szó. Ezt a közvetett gyermekgondozást nem helyettesítheti hasonló eredményességgel semmiféle közvetlen, időleges vagy többé-kevésbé folyamatos gondozás a lelkész vagy a gyülekezet részéről. A gyülekezetünkben (protestáns) mi ezt a kérdést a családokkal való állandó kapcsolat- tartásban próbáljuk megoldani. Folyamatosan látogatni igyekszünk minden kisgyermekes családot, tanácsokat, segítséget, könyveket adva, hogy így segítsük elő lehetőségeink szerint a keresztyén gyermeknevelés problémáinak megoldását egy-egy családban. — Mert a kezdeti, de a későbbi ,,benyomásokat" is az egyházról, a tanításról, a keresztyén életről a gyermek számára a család adja meg primér és meghatározó módon az életvitelével, példa- mutatásával! De mi legyen a gyermek egyházi cselekményekhez, istentiszteletekhez, templomhoz „szoktatásával”, a gyülekezeti életbe való bevezetésével? Magukkal vigyék a gyermeket a szülők az istentiszteletre, vagy sem? Természetes, hogy a kisgyermek a felnőtteknek szóló istentiszteleten unatkozik: az a cselekmény, ami az oltárnál és a szószéken történik, az számára unalmas, érthetetlen, egyhangú. Az állandó csendre intés, mozgási korlátozottság ráadásul — ismételt esetben — ellenszenvessé is teheti a templomot és az istentiszteletet számára, hiszen az az állandó fegyelmezés és „rabság” helyévé válik így, ahol mindig újra idegessé válik az anyu és apu. (Sok felnőtt azért fordít hátat az egyháznak a későbbiekben, mert az — a gyermekkor benyomásai következtében éppen! — az agresszió szimbólumává vált számára!) Tudom, hogy vannak ún. „jó gyermekek", akik azt az órát, ami az istentiszteletet jelenti ki tudják bírni — mert nagyon szeretik a szüleiket, s „megajándékozzák” őket ezzel a nyugodt órával, vagy mert egyszerűen fáradtak egyelőre — de nem ez az általános és a természetes! A csendes gyermek az istentiszteleten tulajdonképpen csak annyit jelent, hogy — pillanatnyilag — a gyermek maga hajtja végre önmagán azt az erőszakot, amit egyébként a szülő hajtana végre rajta csitítással, szidással, esetleg veréssel. Az pedig nyilvánvaló, hogy hosszabb távon sem az önerőszak, sem a külső presszió nem fog pozitív eredményt hozni a gyermek keresztyénné nevelésében ... No de akkor hogy állunk azzal a jézusi mondattal, hogy: „Engedjétek hozzám a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem?” (Mk 10,14) Igaza van az Új Ember júl. 3.-i számában Galántainak abban, hogy Jézus e mondathoz nem tette hozzá, hogy „de csak akkor, ha már elmúltak négy évesek". De ott téved, amikor ezt a mondatot — ami kimondottan Jézus személyére vonatkozik — az istentiszteletre, liturgiára, prédikációra (mint a felnőtteknek szólókra) vonatkoztatja. Ha jobban megnézzük ugyanis Jézus magatartását abban a szituációban, amikor ez az ige elhangzott, valamint, ha az utána következő bibliai mondatokat is elolvassuk, akkor tisztán és világosan kiderül, hogy Jézus nagyon pontosan ismerte a kisgyermekeket, jobban, mint mi! Tudniillik nem kezd el — miután ölbe vette őket — prédikálni e gyermekeknek, hanem „csak” megáldja őket. A Hegyi Beszédet, a példázatait sem nekik mondta (ami egyébként nekünk „szakembereknek” is sokszor nehéz fajsúlyú). — Amit elbírtak e gyermekek a lényüknél fogva, azt adta nekik Jézus! Mi pedig olyasmibe akarjuk sokszor belekényszeríteni őket, amit nem bírnak el, s csodálkozunk, amikor a mi „szoktatásunk”, „fegyelmezésünk” éppen ellenkező hatást vált ki belőlük. A felnőtteknek szóló isten- tisztelet nem nekik való! — amit egyébként ők világosan kimondanak azzal, hogy elkezdenek közben sírni, zajongani, rendetlenkedni. Mi tehát a megoldás? Csak az, hogy olyan alkalmat teremtsünk, ami az ő szintjüknek megfelelő, ahol — talán a lelkész személyében, vagy egy laikus egyházközségi munkatárson keresztül — „ölbe veheti őket Jézus”, ahol megismerkedhetnek Vele elmesélt, eljátszott történeteken keresztül, éspedig szabadon, hasonló korú társaikkal együtt. így nem fogják zavarni a felnőttek istentiszteletét, de őket sem zavarják a felnőttek. Nos, e meggondolások alapján valósult meg gyülekezetünkben az a gyakorlat, hogy a felnőtt-istentiszteletekkel párhuzamosan gyermek-bibliaórákat tartunk a gyülekezeti termünkben. így a szülők együtt jöhetnek kisgyermekeikkel a templomba istentiszteletre; ők a felnőttek, a gyermekek a gyermekistentiszteleten vehetnek részt zavartalanul, s mindkettő befejezésével együtt mehetnek haza. A korban különböző gyermekek együtt vannak, s bábjátékok, saját készítésű rajzok, mesélgetések, beszélgetések, játékok segítségével ismerkedhetnek a bibliai történetekkel. Afféle „gyermekmegőrző” intézmény ez, amit mint alkalmat és lehetőséget felhasználunk arra, hogy a gyermekeket tanítsuk, és így, saját korú társaikon keresztül 220
