Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 4. szám - TÁVLATOK - Életünk imája
TÁVLATOK ÉLETÜNK IMÁJA Az imádkozó ember tudja, hogy nincs kiszolgáltatva a természet, az anyag törvényszerűségének, sem a vak véletlennek vagy a megváltoztathatatlan végzetnek. Felettünk a személyes, szellemi Valóság áll, a mennyei Atya visel reánk gondot. Az imával élő, személyes párbeszédet kezdhetünk Istennel, és erejével az eseményekben felismerjük ránk irányuló örök szeretetét. Jézusban „kiválasztott bennünket, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte. Szeretetből eleve arra rendelt bennünket, hogy Jézus Krisztus által, — akarata szerint — gyermekeivé legyünk, hogy magasztaljuk fölséges kegyelmét, amellyel szeretett Fiában jóságosán megajándékozott bennünket” (Ef 1,4—6). A személyes Szeretet hordozza szívén sorsunkat, életünk Belőle ered, Belőle táplálkozik és Belé torkollik, itt kapcsolódik be a szeretet mint istengyermeki bizalmunk jele életünkbe és életünk az imádságba. Az imát mégis olyan gyakran elválasztjuk az élettől és ezzel az életet megfosztjuk az imától. KORUNK NAGY IMÁDKOZÓI az imát visszaviszik az életbe, egyesítik vele. Néhány szemelvényben szeretnénk bemutatni, hogy az ima miként erősíti az életet, az élet pedig az imát úgy, hogy végül a kettő eggyé válik. Ezt a kettős kapcsolatot nagyon találóan írja le DIETRICH BONHOEFFER, protestáns lelkész a flossenburgi koncentrációs táborban: „Istent és az Ő örökkévalóságát teljes szívből kell szeretnünk, — de nem úgy, hogy ez korlátozza vagy gyengítse földi szeretetünket. Olyasmi ez, mint a polifóniában a .cantus firmus’, (a vezető dallam), amelyhez mint ellenpontok, hozzácsendülnek a földi élet hangjai. Ezen ellenpontos témák mindegyike teljesen önálló és mégis a cantus firmus-t gazdagítja. Ahol ez a motívum éles és világos, ott az ellenpontok is teljes erővel csenghetnek.” (Widerstand und Ergebung, München, 1970, 331.) Bonhoeffer számára az ima annyit jelent, mint „összehangolni az isteni küldetést és az emberi természetet, hogy befogadjam az Ige személyes üzenetét feladataimba, elhatározásaimba, sőt kísértéseimbe és bűneimbe is. — Amikor másokért végzem imámat, azt kérem az Úrtól, hogy akiért imádkozom, értse meg: Isten szereti őt, Őbenne talál oltalmat, — minden nyomorúságával együtt Isten magához öleli őt.” — idézi J. Loew (ln der Schule grosser Beter, Herder, 1976. 221.). JACQUES LOEW megtérése után domonkosrendi szerzetes lett és lelkipásztori célból tizenhárom évig rakodómunkásként dolgozott a Marseille-i kikötőben. Leírja, hogy korábbi életében tolltartónál nagyobb súlyt nemigen emelt, itt pedig 60—80 kilós zsákokat kellett cipelnie. Szinte kétségbeesetten könyörgött az Úrhoz, segítsen, mert különben nem bírja a munkát. Néhány hónap múltán eljutott odáig, hogy munka közben is tudott imádkozni, rendszerint a rózsafüzért. Amikor egy-egy zsák leesett a válláról, akkor „inkább emberi, mintsem mariológikus kifejezéssel folytattam az üdvözlégy Máriát, de a titok tovább is jelen volt lelkemben” (In der Schule grosser Beter, 168.). A szegények között megtanult hallgatással imádkozni. Hogy hogyan, azt feljegyezte számunkra: „Magam előtt látom azt a kilenc gyermekes brazíliai édesanyát, még hozzá egy olyan férjjel, aki három-négy gyermekkel fölért és jobban igénybe vette, mint az összes gyerek együttvéve. Koldusszegények voltak. Ez az asszony lassacskán fölfedezte a közösségben, mit jelent az, ha az embert Isten hallgatja, amikor imádkozik, — és egy szép napon egyik gyűlésen kijelentette: Ha imádkozom és szóbeli imát mondok, érzem, hogy ez nem elég. Akkor szívemben imádkozom Istenhez, de ez sem elég. És azután, — fejezte be — hallgatással imádkozom. Pedig biztosíthatom önöket, ez az asszony soha nem olvasta Keresztes szent Jánost, sem szent Teréziát, vagy más hasonlót. Igazán a szívével hallott... Egy paptársunk, Paul Xardel ott halt meg Brazíliában. Negyven nappal az üzembe lépése után, elgázolta egy teherautó. Munkástársai nem tudták 215
