Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)

1977 / 4. szám - Lohfink, Gerhard: A megújuló hitélmény

Mindenesetre az, amit eddig mondtam, még nagyon egyoldalú. A keresztény élmény nemcsak egyes embernek esetleges élménye, nem csupán az én belső tereiben lezajló tapasztalás, nem csupán visszavonulás saját szívünk mélyére, hogy ott megtaláljuk Istent. Nem, a keresztény élmény egyidejűleg a másikkal együtt megtapasztalt élmény, a közösség élménye, élmény azokkal, akik ugyanazt az utat járják.

HITÜNK TÖRTÉNETE. Egyáltalán nem az a helyzet, hogy egyedül állunk saját hitélményünkkel, vagy hogy mindig a nullpontról kell kezdenünk tapasztalásunkat. Amikor átéljük a leírt élményeket, akkor egy olyan hosszú történelembe lépünk be, ahol már sokan jártak előttünk. Hiszen a mi hitünk már Ábrahámnál kezdődött, vele, akit Isten kihívott szülőföldjéről és új hazába vezetett. Hitünk mély összefüggésben van Mózes hitével és Jeremiás hitével. Hitünk benső kapcsolatban van szent Péter, szent Pál és szent Ferenc hitével. A korábban élő keresztények hitélményei már magukban hordozzák a mi hitünket is. Hitünk tehát egy hosszú és mélységes hittörténetnek a folytatása. Hitünk sok-sok nemzedék élményeiből sűrűsödött össze, de ismételten megújuló, mindig új szavakba foglalható és újból összerendezett együttese azoknak az élményeknek, amelyekben több mint háromezer éve részesednek az emberek. Ezeknek az élményeknek nők és férfiak, fiatalok és idősek, egyesek és csoportok egyaránt részesei voltak. Ilyen hitélmények jelentkeznek a boldogságban és a nyomorúságban, egészségben és betegségben, szentségben és bűnben. És ezekben az összefüggő és ismétlődő istentapasztalásokban piros fonálként húzódik ugyanaz az alapélmény: Isten nem valami távoli idegen, hanem közeli és szerető Isten. Ö a „megbízható” Isten, aki akkor is megtartja hűségét, ha az ember hűtlenné válik. Ugyanakkor Ű az abszolút Úr, akinek tekintete elől senki sem vonhatja ki magát és nem lel békére többé az, aki tőle elszakadt.

A „KINYILATKOZTATÁS” FOGALMA. Hozzászoktunk ahhoz, hogy a keresztény hitet a kinyilatkoztatás szerint szemléljük. Azt mondjuk: az Isten kinyilatkoztatta magát. A keresztény hitigazságok kinyilatkoztatott igazságok. A kereszténység kinyilatkoztatott vallás. A „kinyilatkoztatás" fogalma a felvilágosodás óta döntő kifejezés lett a kereszténység lényegi összefoglalására. Meg vagyok győződve arról, hogy a kinyilatkoztatás fogalma nélkül nem sokra jutottunk volna, mert ez a fogalom hitünkről valami lényegeset és döntőt mond ki. De arról is meg vagyok győződve, hogy a kinyilatkoztatás fogalmát gyakran és veszélyes módon félreértik. A kinyilatkoztatás egyáltalán nem azt jelenti, hogy az Isten „kívülről" beszél bele a mi világunkba, vagy éppen onnan „felülről” rendeli el a maga igazságait. A kinyilatkoztatás sokkal inkább azt jelenti, hogy mi, emberek a hit, a remény és a szeretet merész kockázataiban átéljük a magunk istenélményét, és Isten ezekben az emberi és evilági tapasztalásokban tárja fel önmagát előttünk. így tehát szilárdan hihetjük, hogy a kereszténység a kinyilatkoztatott igazságokból él, — de egyidejűleg meg lehetünk győződve arról is, hogy a kereszténység nem más, mint összegyűjtött és ezerszeresen „kikísérletezett” hitélmény. Leírhatjuk a kereszténység lényegét úgy is, mint Istentől közölt kinyilatkoztatást, és igazunk van. Ám leírhatjuk a kereszténységet úgy is, mint hitélményt, mint a legbelsőbb mélységekbe hatoló, Istentől nekünk ajándékozott istenélményt, — és akkor is éppen úgy igazunk van. Amint leírhatjuk Jézus Krisztust úgy is, mint Istentől küldött kinyilatkoztatót, de ugyanakkor beszélhetünk Krisztusról, mint olyan emberről, aki Isten felé kimondhatatlan és végtelen nyitottságban élt és olyan tökéletesen egyesült istenélményében, hogy Őbenne Isten teljességgel kimondhatta önmagát.

A kereszténység tehát a hitélmények olyan hosszú történetének fogható fel, amely Abra- hámmal kezdődött és Jézus végső és kimondhatatlan istenélményében érte el csúcspontját. Ettől kezdve a keresztény ember hitének kockázataiban és kísérleteiben mindig újból megtapasztalja a kereszténységet úgy, mint számtalan sok ember megélt, átszenvedett és végül felszabadított istenélményét. Olyan emberek tapasztalásai ezek, akik hittek. Ez a felismerés az utóbbi években nekem magamnak is igen sok bátorságot és bizalmat ajándékozott. Csak ebből a belátásból kiindulva tudtam megérteni sok mindent a Bibliában. Például a következőket:

AZ ÖSEGYHÄZ MEGTAPASZTALASAI. Az Apostolok Cselekedeteiben gyakran szó esik arról, hogy a híveket milyen mély öröm töltötte el — a Szentlélektől elragadtatásba estek —, belsőleg megvigasztalódtak —, összejöttek a szív örömében és egyszerűségében —, egybegyűltek imára és megbeszélésre —, és ilyenkor az Isten új utakat mutatott meg nekik. Magunk is könnyen összeállíthatunk ilyen szentírási részeket. Régebben ezeket a kijelentéseket jámbor túlzásoknak, Lukács evangélista „vágyálmainak" tartottam, aki eszményi képet akart festeni az első közösségekről. Ma már másként gondolkodom erről. A legutóbbi évtizedekben egész világosan kimutatták, hogy a tisztán dogmatikus rendszerű kereszténységnek nincs többé jövője. A „tisztán dogmatikus kereszténységen" olyan kereszténységet ér206