Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)

1977 / 4. szám - Lohfink, Gerhard: A megújuló hitélmény

tek, amelyben a tanítási elvek állnak az első Helyen, és ahol az emberek csak ésszerű meggyőződésekhez ragaszkodnak, de nincs többé keresztény élményük.

Az utóbbi évtizedekben felismerték, hogy a hit mindenütt, ahol csak teret nyitottak az élő keresztény megtapasztalásnak, egyszerre üdévé és vonzóvá lett. A közelmúltban sok keresztény csoport és sokféle olyan közösség keletkezett, amelyekre fel kellett figyelnünk. Számos egyházi közösség van, ahol valami hirtelen megváltozott, — a csoportok és közösségek feltárultak a keresztény élmény számára és most egyszerre kimondottan és pontosan ugyanazokat a megtapasztalásokat élik át, amelyeket Lukács írt le. Ezért hiszem ma már azt, hogy Lukács nem vágyálmait írta le, hanem a valóságot. — Ha Lukácsnál, még inkább Pálnál, oly gyakran esik szó a Szentlélek öröméről, békéjéről és vigaszáról, arról, hogy Isten új utat mutatott meg —, hogy a hit győzedelmeskedik, — hogy az Isten Lelke mindent megváltoztat, — akkor ezek egyáltalán nem „vágyálmok" voltak, hanem ez volt a ténylegesen megtapasztalt valóság.

AHOL A NYELV FELMONDJA A SZOLGÁLATOT. Meglehetősen sokat szóltam a keresztény élményről, még pedig azért, mert meg vagyok győződve, hogy a keresztény hit végső soron nem a szigorúan őrzendő tanbeli elvek rendszere, hanem olyan élményeknek és tapasztalásoknak a története, amelyet Isten tárt fel számunkra. Ezen az úton már számos ember járt előttünk, ebbe a történelmi folyamatba mi is beléphetünk és nekünk is továbbítanunk kell élményvilágunkat, tapasztalatainkat mások számára. Sokszor talán az a benyomásunk, hogy ma ritka vagy nagyon kevés az igazi, élő keresztény tapasztalás —, ezért szeretnék pontos megkülönböztetést tenni. Meg vagyok győződve arról, hogy ma is sok kereszténynek van komoly imádságélménye. Sokan vannak, akik keresik Istent és sokan meg is találták Őt. Számos ember valóban elmondhatja, hogy öröme az Isten, hogy ha Krisztusért áldozatot hozott, azt százszorosán visszakapta. Azok számára, akik megvalósították, hogy másokért éljenek, e tapasztalás sok öröm forrása. Sokan vannak ma is, akik szótlanul és türelmesen napról napra lelkiismeretük szerint cselekednek, bátran Istenre hagyatkoznak és Benne nem csalatkoznak. Nem, én egyáltalán nem gondolom, hogy ma már nem volna keresztény megtapasztalás. De úgy látom, hogy ezek az élmények csak ritkán jutnak napfényre, hogy visszatartjuk és nem merjük elmondani ezeket. Szinte szégyelljük őket és ezért nem beszélünk róluk. És mivel ritkán mondjuk el hitélményeinket, ma már szinte kihaltak a helyes kifejezések, amelyekkel tapintatosan és mégis őszintén közölhetnénk azokat. Nem egyszer saját testvérünkkel sem merünk imádságainkról beszélni. Házastársak restellik elmondani, hogy Isten meghallgatta kérésüket. Gyermekeink előtt titkoljuk Istennel folytatott kétségeinket, küzdelmeinket, keresésünket és rátalálásunkat.

És milyenek az istentiszteletek? Már régen nem azok a „helyek", ahol minden egyes ember szabadon kifejezhetné örömét és bánatát, szorongását és boldogságát, dicséretéi és háláját. Ez nem volt mindig így és nem is kell, hogy mindvégig így maradjon. Amíg azonban istentiszteleteink átalakulnak, addig szükség van egyházközségeinkben olyan kisebb megbeszélésre hivatott csoportokra, ahol az emberek érzik, hogy befogadják, helyeslik őket, ahol kötetlenül imádkozhatnak és közvetlenül kicserélhetik hitélményeiket, ahol Szentírást olvasnának, megterveznék a rászorultak támogatását és a nehéz helyzetekben egymást is kölcsönösen segítenék és bátorítanák. Éppen erre a kölcsönös segítségre van sürgősen és feltétlenül szükségünk. Máskülönben hogyan létezhetnénk mi, keresztények egy olyan világban, amely elidegenedett, vagy közömbössé vált a kereszténységgel szemben?

Ha csak a hegyi beszéd etikáját nézzük, máris rájövünk, hogy az az ember, aki egyedül áll ebben a világban, aligha valósíthatja azt meg. Jézus megköveteli a belső szabadságot a vagyonnal szemben, a töretlen hűséget a házastársak között, a készséget a feltétel nélküli kiengesztelődésre, a szív tisztaságát, a lemondást az erőszakról és az abszolút igazlelkű- séget. Mindez csak úgy teljesíthető, ha az egyeseket az egyházközség óvja és védelmezi, egy olyan közösség, ahol mindezt a krisztusi tanácsot közösen próbálják újból és újból megvalósítani és ehhez egymásnak testvéri módon segítséget nyújtanak. Csak egy ilyen ta- nítványi közösség fedezetében valósítható meg a hegyi beszéd követelménye. Jézus elgondolása a tanítványok közössége számára jelent felszólítást. De vajon a mi plébániai egyházközségeink valóban ilyen közösségek-e? Jézus tanítványi közösségének értelmezik-e azok magukat? Tudatában vannak-e a keresztények az egyházközségekben egymás iránti felelősségüknek? Az egyházközségben törekednek-e a jézusi elgondolás megvalósítására? Tudatában vannak-e, hogy minden egyházközségnek egyszeri és megismételhetetlen történelmi feladata van Isten előtt?

MA KÉTFÉLE EGYHÁZKÖZSÉG VAN. Itt érkezünk ahhoz a ponthoz, ahol elkallódhatnak sajátos keresztény élményeink, azok, amelyek az Újszövetségben magától értetődőek voltak. Az ősi egyházközségi öntudat korunkban kevéssé található meg. De a fordulat már lassan

207