Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 4. szám - Kovács Endre: Az imádság Prohászka lelkiéletében
a csendes és mégis belső energiáktól áthatott erdő a legalkalmasabb hely neki a lelki elmélyedésre. Hallgatózva észreveszi, mint éneklik az erdők, a csend s a titokzatosság az Énekek énekét, mint élvezik saját elragadtatásukat, és a misztikus leiken hogyan üli meg a maga ünnepét az élet s az alkotás szelleme.10 A természet minden szépségénél is nagyobb élmény azonban Prohászka számára az imádkozó ember. Az ondavai vámos cimű írásában csodálatos költői ihletettséggel eleveníti meg, hogyan közeledik és tör ki a vihar. Mély imádásban gondol a tizenhetedik zsoltár háromezeréves poézisére: „És az Ür dörgött az égből, és a Felséges szózatát adta, és kibocsátó nyilait..., a villámokat megsokasította.’’11 De a szélvész, mennydörgés és villámlás közepette észreveszi a vámost, amint az Ondava partján gerendákból összetákolt kalibájának ajtajában ül, és összekulcsolt kezében az olvasót tartja. „Imádkozik az öreg; együgyü imája áthat az álmos felhőn s cikázó villámon; . . . Mintha a természet rengésében villámnál s dörgésnél jobban hatott volna rám az ondavai vámos imádkozó nyugalma: gyökeret vert lábam; egy-két másodpercig a szakadó esőben megálltam, és úgy néztem ezt a nyugodt, szegény, együgyü embert. .. íme a hatalmas filozófia, melyet vallásnak hívnak, mely ráér villámok közt beszélni a haragvó Istennel, s mely hiszi, hogy olvasója csilingelése s ajkainak halk suttogása áthatol a vihar bömbölésén."12 Az imádkozó emberben látja legtalálóbban megnyilvánulva a küzdő, vágyó, botló és reménylő emberi természetet, de egyben az imádság jeleit a legbiztatóbb kilátást a lélek békéjére és boldogságára.13 Ezért azt kívánja, „hogy bár sokan, bár mindnyájan éreznék meg s élnék át az élő Istent. Sőt bevallom, hogy szinte kínos, ha látom, hogy annyian vannak férfiak és nők, kik nélküle járnak, s kik májust keresnek ugyan lelkűknek, de azt nem az örök, az isteni élet gyökereiből fakasztják, hanem felületes szórakozások- s mulatósokban remélik feltalálni.”14 Az Oltáriszentség előtt „Prohászka csak az Oltáriszentséggel való kapcsolatában érthető meg igazán."15 Különösen vonatkozik ez a nagy püspök imaéletére. Láttuk, hogy a természet szépsége mit jelentett az imádkozó Prohászka számára. Mégis, ha az eukarisztiára gondol, akkor ég és föld, hegyek s óceánok mind elenyésznek előtte. „Itt vannak az én hegyeim: itt van az Oltáriszentség, Isten, a valóságos Krisztus, a kenyér helyén őmaga .. . Uram, Istenem, hegységem, hegyláncom, magasságom .. .”16 Amikor a világ vásári sürgölődéséből az Oltáriszentség elé térdel, ott tárulnak fel igazán előtte Jézus Szívének titkai, szeretetének mélységei. „Itt van az örökimádásnak szent szimbóluma, célja és tárgya: az Oltáriszentség. Jézus, az a nagy imádkozó Jézus leheli belénk, ránk, felénk, az Isten-közelségnek tudatát. Sokan mondják nekem: elmegyek az erdőbe, ott jobban tudok imádkozni; elmegyek a tengerpartra, ott megszáll az Isten végtelensége, — én pedig mondom nektek: elmegyek az Oltáriszentség elé; mert ha imádkozom, közelebb akarom érezni, sejteni, hinni az Istent, és sehol sem érezhetem ezt úgy, mint itt a^ Oltáriszentségben . .. Sehol sem nyöghetem el oly imádságosan, mint itt: nekem közeliévé Isten kell; az imádkozó embert az Isten-közeliét ihleti; nohát az Oltáriszentség tényleg ennek az Isten-közei létnek szent bizonyítéka, valósága.”17 Az imádkozó Jézus nyomdokain „A végtelen, ez zúg felénk minden második lapjáról Prohászka írásainak.”18 Prohászkát valóban egészen különleges módon vonzotta a végtelen, ennek igézetében élt, feléje törekedett, benne akart elmerülni. Ez az igény azonban nem valamiféle pantheista színezetű természet- s világszemléletet jelentett lelki világában, hanem tudatos Istenhez fordulást. A Végtelen nem más, mint maga a személyes Isten, akit imádságos lélekkel szemlélt, és aki előtt leborult. Sőt, még tovább kell mennünk. „Bármennyire kereste és becsülte az Istennel, a végtelennel való egyesülést, az evangélium szellemétől áthatott és a konkrét valóságot kereső lelke ezt a Krisztussal való egyesülés, az Isten Fia képmásának megszerzése által vélte elérhetőnek.”19 Prohászka lelkiségének és benne imaéletének — hasonlóan a középkor misztikusaihoz —• jellemző vonása a Krisztus-misztika. Mindent Krisztus szemével akar nézni, Jézus Szívének érzelmeivel átelmélkedni, hogy így jusson el a teljesebb, az isteni élethez. Gyakran elmélkedik Jézus belső világáról, arról, hogy az ima csendjében mennyire elmerült a lelke, hogy ő, a hatalmas Imádkozó hogyan tudott imádkozni. „Van sok áldott kontemplá- torunk, van sok búvárja az Isten mélységeinek, de egy sem olyan (mint Jézus); Végtelenül 196
