Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Paleta Éva: Hitre nevelés a családban
mindennapok szimbóluma volt. Egyszer azt olvastam egy gyermekvárosról, hogy a család nélküli kicsinyek milyen szívesen játszanak „papás-mamást”. A „mama" megteríti a kisasztalt, ebédet főz, gyermekeit gondozza. — Az otthonra és a családra épül minden társadalmi és közösségi kapcsolat. Suenens bíboros a jövő keresztényeinél is „a családi tűzhely meghittségének szent lángjaként sugárzó példájára” épít. A legtöbb mai otthonban is nemzedékek élnek együtt. Benne az öregek, fiatalok, családosok és magányosok természetszerűen más-más életvitelt igényelnek. Ezeknek összehangolása, az ütközőpontok felszámolása sok tudatos emberséget, keresztény alázatot követel. Minden vitás élethelyzetre alkalmazható XXIII. János pápa mondása: keressétek azt, ami közelít és ne azt, ami eltávolít! — A bölcsesség, a szeretet tanácsa ez. Azé a szereteté, amely visszautasíthatatlanul elébe megy embertársának, nem törődve, hogy az miként viszonozza. A szeretet már apró gesztusokban is megnyilvánul: jó szó, kedves mosoly, tekintet, köszönet, együttérzés, megértés ... Kitartó gyakorlással az áldozatkészség és megbocsátás hősi aktusáig fokozható. Mert „a szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal. A legnagyobb a szeretet." (1Kor 13,4.6). A szeretet nyelve minden vallás és nép számára érthető. A nagy hindu költő, Rabindranath Tagore vallja: „Hadd érzem ezt a világot, mint a szeretet megtestesülését és szeretetem akkor segíteni fogja. Ha majd életem minden húrja fölhangolódott, akkor majd Mesterem, kezed érintésére kicsendül belőle a Szeretet zenéje”. (Eltévedt madarak) Jól tudjuk, hogy a gyakorló keresztény családban felnőtt gyermek sem feltétlenül és automatikusan válik igazi kereszténnyé. Gyermekeinket sokféle hatás éri. De ha megadtuk nekik a kereszténység alapjait, ezek — bár átalakulhatnak, — de gyökerükben megsemmisülni sohasem fognak. Yves Congar írja: „Hiszek a hit megmaradásában a keresztények szívében”. Japán egyik pontján a XVII. századi utolsó keresztények leszármazottai pap és egyház nélkül napjainkig megőrizték és átmentették hitüket, a keresztséget, az imaformákat és életelveket, a keresztény családot. (Si vous étes mes témoins 60. o.) Tehát a keresztény hitet már a család ölén kell elvetni gyermekeink lelkében. Tudjuk, hogy az otthoni hitrenevelésnek gyakran komoly nehézségei vannak. Ilyen kérdésben mindenki elsősorban az anyára gondol. Egy többgyermekes anyát még ha csak a családjának dolgozik is, reggeltől éjfélig igénybe veszi a hivatásával járó fizikai, szellemi, közösségi munka. Közben mégis csak őneki kellene foglalkoznia gyermekével, miközben önmagát is tovább fejleszti napjaink egyházi és hitbeli ismeretében. De ha azokra a gyermekgondozási segélyen otthon tartózkodó fiatal anyákra gondolunk, akik maguk is csak felületes képzésben részesültek a hit terén, nem tudják, hogyan kezdjék önképzésüket, hogy gyermekük számára is tudjanak valami tartalmasat adni. Az a család van előnyös helyzetben, ahol viszonylag fiatal nagyszülők vannak és a nevelésben is korszerűen tudnak segíteni. Természetesen a vallásos otthoni légkör, a korai hitéletre szoktatás mellett megfelelő korban nem nélkülözhető a templomi hitoktatás, mert a gyermek itt kerül kortársi közösségbe. Felismeri, hogy nem rendkívüli dolog hitoktatásra járni. A család a keresztény nevelést a gyermek növekedésével teljessé teszi. A katekézisben kapott tudást élő tettre váltjuk a fiatalok életében. Beszélgessünk sokat gyermekünkkel, miközben otthon együtt dolgozunk. Szóljunk ismerőseink életéről, örömeiről, gondjairól. Mondjuk el, hogyan oldották meg a nehéz kérdéseket: Beteg a gyermek, elvesztették családjaikat, nem tudják tovább taníttatni a nagy fiút stb. Mondanivalónkat alkalmazzuk a gyermek korának megfelelő értelmi szintjéhez. Mindenre válaszoljunk, amit kérdez, ami érdekli. A kényesebb kérdéseket röviden közöljük, inkább mi kérdezzünk, — ebből megtudjuk, hogy mennyi és milyen információt szerzett. Ez érvényes kezdve a „Jézuska hozta" kérdéstől egészen a gyermek születéséig. Ha mi őszinteséget várunk, akkor szavahihetően, higgadtan kell válaszolnunk és elnéző türelemmel fogadni az olykor „megdöbbentő" kijelentéseket is. Beszéljünk Mikulás napján szent Miklós életéről, jótetteiről. Magyarázzuk meg húsvétkor az új életre támadás értékét, a tavasz virágaival, kis állatkáival tegyük élményszerűvé. Inkább egyszerűen beszéljünk, mint „nagy meséink után” a gyermek bizalmát elveszítsük, és így másutt a nem hiteles válaszokat fogadjon el valóságnak. Adjunk a gyermeknek hite gyakorlásában is megfelelő feladatokat. Bízzuk meg, vigye el testvérét délután a templomba, mondja el neki a keresztút történetét, a templom védőszentje életét. Már korán segíthet a plébános atyáknak ministrálásban, előkészítésben, kisebb fizikai munkában, főként ünnepek előtt. Hallgassuk meg a gyermek véleményét a templomi élményeiről. Hagyjuk kibeszélni magát, mondjon kritikát, mi hogyan történt, mit szeretne jobban. Vigyük magunkkal sétálni, kirándulni a gyermeket, szabadságunknak legalább egy részét töltsük velük. A természeten keresztül együtt csodáljuk az Istent, úgy ahogy egy régi szerzetes írta: „A tölgyek és a bükkök tanítottak meg törvényedre, Uram!” Tanítsuk meg csodálkozni: az egyes jelenségek rendjét, funkcióját, összhangját mutassuk meg a legkisebb növényen is. De ne magyarázzuk bele minden fa mögé az Istent. Hasonló 184
