Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - A család Krisztus közösségében (A Szent Imre Plébánia munkaközössége)
ben az egyik komoly feladat vallásos magatartásának kialakítása. Ez nem állhat egyszerűen abból, hogy megtanítjuk szépen imádkozni és sokszor „imádkoztatjuk". A kisgyermek vallási nevelése elmélyült pedagógiai munkát kíván. Plébániánkon ehhez nyújtunk segítséget a hetenként tartott keresztelési oktatáson. A vasárnap megkeresztelendő gyermekek szülei és keresztszülei számára ankétot tartunk az ide vonatkozó nevelési kérdésekről és lehetőségekről. — És hadd tegyük hozzá biztatóul másoknak, hogy az érintettek el is jönnek és érdeklődéssel hallgatják végig a közel egy órás anyagot. Ajánlatos, hogy ezen az oktatáson is szólaltassunk meg világiakat: okos, tapasztalt édesanyákat, édesapákat, akik hitelesen beszélhetnek nevelői gyakorlatukról. Ezekből —• mintegy mutatóban — idézzünk tőlük röviden néhány fontos gondolatot. — A szeretet miliője mint legelső életfeltétel: A vallási nevelésnek is alapvető feltétele a szülők egymás közti szeretetének hatékony környezete. A kisgyermek igen érzékenyen reagál a legkisebb agresszivitásra is. A kiváltott reakció rendszerint a védekezésszerű be- csukódás. Ha tehát a világot és az életet megszemélyesítő két szülő kapcsolata támadóerőszakos, akkor a kisgyermek spontán viselkedése a védekező becsukódás. Ez az állapot viszont kórosan sorvasztja, sőt megbénítja a „titokzatosra”, a transzcendens Végtelenre való emberi megnyílás ajándékát. — Közös ima vagy programszerű imádkozás? Nem helyes, ha a gyermeket „megtanítjuk” imádkozni, aztán programszerűen „imádkoztatjuk”. A gyermek az imádkozást úgy ismerje meg, mint az élettel velejáró, magától értetődő cselekvést, melybe szülői késztetés nélkül, önszántából akar belekapcsolódni. Ennek begyakorlása a következő lehet: jó ideig csak látja, hogy a szülők imádkoznak. Tehát felfigyel arra, hogy a felnőttek valami titokzatosai csinálnak, szokatlanul komolyak, egyszerre beszélnek és ugyanazt mondják, a kezüket is szokatlanul és érdekesen tartják és az is, amit mondanak olyan rejtélyesen különös és egészbe véve mindez olyan érdekesen vonzó. Ha aztán a gyermek mintegy hozzászokik ehhez, tehát beleidegződik ez a családban mindennapos titokzatos „valami”, akkor egy idő után magától, utánozva bekapcsolódik az imába. Bizonyos ideig csupán annyit tudjon, hogy „mi most beszélgetünk a Jóistennel”. — Lehetőleg ekkor ismerje meg az Isten szót is. — Az istenlogalom kialakítása: Istent se „tanítsuk” a gyermeknek. Ne próbáljuk magyarázni, hogy Isten teremtette, „csinálta" a világot. A kisgyermeknek ezzel még nagyon keveset mondanánk. Az istenfogalomnak is önkéntelenül kell kialakulnia a lelkében, és pedig fogékonyságának legérzékenyebb pontján. Ez például a következőképpen lehetséges: Az édesanya jön haza a boltból, a kosara tele van gyönyörű szőlővel, a gyerek odafut, kér szőlőt. Az édesanya mielőtt átadja, nagyon komolyan megkérdi, hogy kitől is kapjuk a szőlőt? És ő maga meg is válaszolja: a Jóistentől, aki nagyon szeret téged. — A gyermek tehát sok-sok ilyen apró esetből saját átélésein eresztül alakítsa ki a fogalmat: Isten az, aki őt nagyon szereti. A katekézis, mint a szülők és a pap közös munkája. A dekrétum 11. pontjában találjuk: „A hitvestársak és a családok apostolságának páratlan jelentősége van az egyház részére is, a világi társadalom részére is. A keresztény házastársak a kegyelem munkatársai és a hit tanúi egymásnak, gyermekeiknek és a család egyéb tagjainak részére. Gyermekeik számára ők a hit első hirdetői és oktatói. Szavukkal meg példájukkal keresztény és apostoli életre nevelik őket. Okosan segítségükre vannak a pályaválasztásban, és minden gondjukkal melengetik a bennük esetleg észrevett szent hivatást”. „Családi apostolság (11. pont folytatása) egy sajátos formája: „örökbefogadni elhagyott kisdedeket”. Van a mi területünkön egy magyar „Josephine Baker”, nem különböző nemzetiségű, de különböző származású három gyerek szép nevelésének szenteli életét. „Közreműködés a hitoktatásban". — A szülők kész örömmel segítenek akár a hittani ismeretek szintjének felmérésében, akár a hittanterem díszítésében vagy a vetítésben. A lelkipásztor számára is igen gyümölcsöző a szülőkkel való beszélgetés és személyes kapcsolattartás. Hittanórák végén éppúgy találkozunk, mint nagyobb ünnepek előtt, az elsőáldozás, bérmálás kapcsán, vagy az egyházi közösség más eseményei során. A közösségi megbeszélés kristályosítja ki a kérdéseket és a megoldásokat. Közben a szülők és hozzátartozók maguk is erősödnek hitükben, a közösséghez tartozás érzésében és számos konkrét feladatot vállalnak. Külön megjelölt időpontokban rendszeres lehetőséget adnak a gyermekeknek a szentgyónásra és szentáldozásra. Itt a szülők jelenléte és részvétele szintén lendítő erőként, a példa vonzásával segíti a hittanosokat a rendszeres keresztény életre. Ez évben a tanévzáró Te Deum vasárnapját megelőző szombaton már a penitenciatartás új rendje szerint, közösségi formában történt a gyermekek gyónása. Ha bíztatást, erősítést kapnak, a szülők nagy része aktivizálódik keresztény hivatására: „Tanítják környezetüket a keresztény hittanra, oktatják a vallásos életre és a katolikus lelkületre, rábírják őket a szentségek gyakori vételére, főleg pedig az Oltáriszentségből forrásozó vallásosság ápolására”. (Dekr. 17.p.) 182
