Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 3. szám - FIGYELŐ - Széll Margit: A teológia szolgáló feladata
ban (La recherche théologique, 1945—1965. Paris) a világiak eljövendő feladatát röviden így foglalta össze: A laikátus a világi hívek összessége, tehát a világ képviselője. A laikus teológia a keresztény nép tevőleges hitvallása a világ felé, — elkötelezettség a világ életéért. így tehát elsősorban nem a világiak számára megírt teológiáról van szó (habár ez a megalapozás előfeltétele), hanem a laikusok Istenről szóló beszédéről. A világiak teológiája azt jelenti, hogy a keresztény tudatosan Isten szempontjából értékeli saját magát és így építi a világ életét. — A torontói kongresszuson pedig külön kiemelte, hogy a teológiai reflexió mindig egy sajátos kultúra síkján fejlődik és felveszi magába a helyi kultúra forrásait és problémáit... (Les táches de la théologie aprés Vatican II., —• La théologie de renouveau, Paris, 1968.) Mind nyilvánvalóbbá válik tehát a keresztény felfogásban, hogy az egyház élete szorosan összefügg a világ adottságaival, a környezet társadalmi feltételeivel. Tehát maga a világ is „teológiai hely", — olyan, amely hozzátartozik Isten népe sajátos és konkrét létéhez, egzisztenciájához. Ezért a zsinat már eleve nem adott előírásokat a híveknek, hanem a Gaudium et Spes-ben olyan emberi eseményekből levezethető teológiai ismeret- és tudományelmélet kialakítását igényelte, amely éppen ma, „itt és most" megfelel Isten népe életének és üdvösségének. A történelem mai helyzetéhez kell formálnunk az etika revízióját is, a keresztény magatartás meghatározóját emberi és evilági kötelezettségeinkben. Az alapelv az, hogy a keresztény szolidáris a világgal, elkötelezettsége pedig azt kívánja, hogy másoknak, kifelé is megmutassa, mit képes elérni hite erejével. A teória megvalósítását felgyorsítja a sürgető praxis: Egyfelől a laikátus lelki igénye, másfelől a klérusban fellépő paphiány mind fokozottabban hívja a világiakat a teológia szolgálatába. A zsinat utáni időszakos visszaesések, a klérus válsága a maga valóságában tárta fel, hogy a klérus-laikátus kiélezett dualizmusa tarthatatlan. Számos pap szerepbizonytalansága miatt kontesztált, visszautasította, hogy továbbra is elzárják a világ, a társadalom problémáitól és életétől. Ennek hatására viszont az ellenkező oldalon feltört a bizonyos megtorlásokkal fenyegető túlzó klerikalizmus. — A lassan egyensúlyozódó helyzetben körvonalazódik már Isten népének egysége, amelyben megtalálja közös hivatását a világ építésében, és a végső üdvösség evilági előkészítésében. Ma a világiak hármas feladatot vállalnak: 1. Keresik az élet és a hitigazságok belső összefüggéseit, azaz teológiai kutatásokat végeznek. Munkahelyükön, plébániai közösségekben nyert tapasztalataikat úgy adják közre, hogy a köznapok emberében bizalmat ébresszenek Isten iránt. Jelenlétükkel feltárják a klérus zárt légkörét és ezzel az élet kérdéseit új oldalról világítják meg. Ismeretes például, hogy a bármilyen jóakarattal előkészített Humanae vitae körlevél válságát az okozta, hogy a cölibátusban élő papság a nemi élettől való szorongását, esetleges megvetését nem tudta háttérbe szorítani akkor, amikor a keresztény családoknak döntő választ kellett adni. — Számításba kell venni azt a gyengeséget is, hogy egyes — a teológia közelébe férkőző — laikusok azért, hogy megnyerjék a papság jóindulatát, maguk is könnyen „klerikalizá- lódnak”, ahelyett, hogy véleményüket szerény biztonsággal kifejeznék, hogy ezen a módon 2. a hívők megélt tapasztalataikat bevigyék a teológia világába. A világiaknak módjuk van egy-egy egzisztenciális, emberi kérdést a szaktudományok nyelvén megfogalmazni és keresztény módon előadni. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy kizárólagosan profán nézőpontúkkal elvilágiasítanák a keresztény gondolkodást, hanem inkább kialakítják „azt a normális egyensúlyt, hogy a világiak egyéni és társadalmi szempontból értékes kezdeményező és kiegészítő (komplementáris) funkciót végeznek az egyházban” (Jalons... 396) 3. A beteljesítés szintjén úgy látjuk, hogy a hívők tevékeny életének nemcsak az erkölcs és misztika terén, hanem a gondolkodás rendjében is nagy szerepe van a hitnek értékes, tudatformáló, intellektuális hatása miatt. Amikor a hivő közösség — benne akár a pap, akár a világi — átéli hite eseményeit, azt megfogalmazza és a Szentlélek erejével termékenyen továbbítja mások felé, akkor olyan teológiai szolgálatot végez amely felpezsdíti az egész egyház vérkeringését. A világiak azonban csak akkor vállalhatják az evangélizáció szerepét, ha az egyházi vezetők lehetőséget adnak arra, hogy hitbeli tapasztalásaikat a teológiai gondolkodás síkján is tudatosíthatják. Louis Beirnaert ezért sürgeti már évek óta korszerű teológiai képzését „azoknak a világiaknak, akik saját tapasztalataikból kiindulva részt vesznek az ige időszerű feldolgozásában. Az igehirdetés ezen módja képes kialakítani hitünk közlésének mai struktúráját. Ami ma alakul az egyházban, az egy olyan komplex, egymásba fonódó folyamat, — amely egyrészt kivezeti a klérust a laikátus világába, — oda, ahol a ma embere él. Másrészt megnyitja a világiak számára azt a helyet, amelyet eddig a klerikus mint az isteni tudomány és hatalom egyedüli birtokosa tartotta fogva” (Esprit, 1967/10. 572—73.). Széli Margit 176