Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)

1977 / 3. szám - FIGYELŐ - Széll Margit: A teológia szolgáló feladata

ban (La recherche théologique, 1945—1965. Paris) a világiak eljövendő feladatát röviden így foglalta össze: A laikátus a világi hívek összessége, tehát a világ képviselője. A laikus teológia a keresztény nép tevőleges hitvallása a világ felé, — elkötele­zettség a világ életéért. így tehát elsősorban nem a világiak számára megírt teológiáról van szó (habár ez a megalapozás előfeltétele), hanem a laikusok Istenről szóló beszédéről. A világiak teológiája azt jelenti, hogy a keresztény tudatosan Isten szempontjá­ból értékeli saját magát és így építi a világ életét. — A torontói kongresszuson pedig kü­lön kiemelte, hogy a teológiai reflexió mindig egy sajátos kultúra síkján fejlődik és felve­szi magába a helyi kultúra forrásait és problémáit... (Les táches de la théologie aprés Vatican II., —• La théologie de renouveau, Paris, 1968.) Mind nyilvánvalóbbá válik tehát a keresztény felfogásban, hogy az egyház élete szoro­san összefügg a világ adottságaival, a környezet társadalmi feltételeivel. Tehát maga a világ is „teológiai hely", — olyan, amely hozzátartozik Isten népe sajátos és konkrét lété­hez, egzisztenciájához. Ezért a zsinat már eleve nem adott előírásokat a híveknek, hanem a Gaudium et Spes-ben olyan emberi eseményekből levezethető teológiai ismeret- és tu­dományelmélet kialakítását igényelte, amely éppen ma, „itt és most" megfelel Isten népe életének és üdvösségének. A történelem mai helyzetéhez kell formálnunk az etika revízió­ját is, a keresztény magatartás meghatározóját emberi és evilági kötelezettségeinkben. Az alapelv az, hogy a keresztény szolidáris a világgal, elkötelezettsége pedig azt kívánja, hogy másoknak, kifelé is megmutassa, mit képes elérni hite erejével. A teória megvalósí­tását felgyorsítja a sürgető praxis: Egyfelől a laikátus lelki igénye, másfelől a klérusban fellépő paphiány mind fokozottabban hívja a világiakat a teológia szolgálatába. A zsinat utáni időszakos visszaesések, a klérus válsága a maga valóságában tárta fel, hogy a klérus-laikátus kiélezett dualizmusa tarthatatlan. Számos pap szerepbizonytalansá­ga miatt kontesztált, visszautasította, hogy továbbra is elzárják a világ, a társadalom prob­lémáitól és életétől. Ennek hatására viszont az ellenkező oldalon feltört a bizonyos meg­torlásokkal fenyegető túlzó klerikalizmus. — A lassan egyensúlyozódó helyzetben körvona­lazódik már Isten népének egysége, amelyben megtalálja közös hivatását a világ építésé­ben, és a végső üdvösség evilági előkészítésében. Ma a világiak hármas feladatot vállalnak: 1. Keresik az élet és a hitigazságok belső összefüggéseit, azaz teológiai kutatásokat vé­geznek. Munkahelyükön, plébániai közösségekben nyert tapasztalataikat úgy adják közre, hogy a köznapok emberében bizalmat ébresszenek Isten iránt. Jelenlétükkel feltárják a klé­rus zárt légkörét és ezzel az élet kérdéseit új oldalról világítják meg. Ismeretes például, hogy a bármilyen jóakarattal előkészített Humanae vitae körlevél válságát az okozta, hogy a cölibátusban élő papság a nemi élettől való szorongását, esetleges megvetését nem tudta háttérbe szorítani akkor, amikor a keresztény családoknak döntő választ kellett adni. — Számításba kell venni azt a gyengeséget is, hogy egyes — a teológia közelébe férkőző — laikusok azért, hogy megnyerjék a papság jóindulatát, maguk is könnyen „klerikalizá- lódnak”, ahelyett, hogy véleményüket szerény biztonsággal kifejeznék, hogy ezen a módon 2. a hívők megélt tapasztalataikat bevigyék a teológia világába. A világiaknak módjuk van egy-egy egzisztenciális, emberi kérdést a szaktudományok nyelvén megfogalmazni és keresztény módon előadni. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy kizárólagosan profán nézőpontúkkal elvilágiasítanák a keresztény gondolkodást, hanem inkább kialakítják „azt a normális egyensúlyt, hogy a világiak egyéni és társadalmi szempontból értékes kez­deményező és kiegészítő (komplementáris) funkciót végeznek az egyházban” (Jalons... 396) 3. A beteljesítés szintjén úgy látjuk, hogy a hívők tevékeny életének nemcsak az erkölcs és misztika terén, hanem a gondolkodás rendjében is nagy szerepe van a hitnek értékes, tudatformáló, intellektuális hatása miatt. Amikor a hivő közösség — benne akár a pap, akár a világi — átéli hite eseményeit, azt megfogalmazza és a Szentlélek erejével termé­kenyen továbbítja mások felé, akkor olyan teológiai szolgálatot végez amely felpezsdíti az egész egyház vérkeringését. A világiak azonban csak akkor vállalhatják az evangélizáció szerepét, ha az egyházi vezetők lehetőséget adnak arra, hogy hitbeli tapasztalásaikat a teológiai gondolkodás sík­ján is tudatosíthatják. Louis Beirnaert ezért sürgeti már évek óta korszerű teológiai képzé­sét „azoknak a világiaknak, akik saját tapasztalataikból kiindulva részt vesznek az ige idő­szerű feldolgozásában. Az igehirdetés ezen módja képes kialakítani hitünk közlésének mai struktúráját. Ami ma alakul az egyházban, az egy olyan komplex, egymásba fonódó folya­mat, — amely egyrészt kivezeti a klérust a laikátus világába, — oda, ahol a ma embere él. Másrészt megnyitja a világiak számára azt a helyet, amelyet eddig a klerikus mint az isteni tudomány és hatalom egyedüli birtokosa tartotta fogva” (Esprit, 1967/10. 572—73.). Széli Margit 176

Next

/
Thumbnails
Contents