Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 3. szám - FIGYELŐ - Széll Margit: A teológia szolgáló feladata
bemutassuk az emberek felé .. . Ügy látszik, hogy korunkban nem annyira a klérus tagjai, hanem a művészek (Léon Bloy, Charles Péguy, Mauriac stb.) vállalják magukra a keresztények ébresztését prófétai teológiájukkal" — írja H. U. von Balthasar (La Glorie et la Croix —• Les aspects esthétique de la Révélation, II. Paris, 1968. 9.). Pie Duploy pedig nyíltan csatlakozott az „irodalmi teológiához”, hogy előnyt adjon a „teológiai profétiz- musnak”. (La réligion de Péguy, Paris — Charles Moeller: Le théologien devont Involution de la littérature au XX siede, I. Paris, 1970. 98—130.) Ezekkel a törekvésekkel az irodalom új dimenzióját keresték, — azt, amely a kereszténység szimbólumait napjaink művészi formáival összhangba hozza és így a távolállók számára is felfoghatóvá teszi a keresztény üzenetet. A lelkipásztori teológia fejlesztésében és a világiak képzésében nagy szerepet vállalt a Tübingeni Katolikus Egyetem professzora F. X. Arnold, irodalmi munkatársaival: V. Schurr, K. Delahaye-vel együtt, majd hozzájuk kapcsolódtak az innsbrucki kérügmatikus teológusok is. Az ő útjukon indult el Gál Ferenc professzor, aki hazánkban elsőnek tanította szóban és írásban a laikusok számára ezt a jól érthető és átélhető teológiát. Ugyanezt a szerepet vállalta Franciaországban A.-P. Liégé. A mindjobban kibontakozó lelkipásztori teológia nem csupán a teológusok és a lelkipásztorok feladata, hanem a hívek egyre szélese- dőbb rétegének tevékenysége lett. Ez az az újjáértelmezett Actio Catholica, ami a helyi egyházakban ma is tovább fejlődik és keresi a legaktuálisabb küldetését. Visszatekintve már jól láthatjuk, hogy a laikátus zsinat előtti „exkommunikációs’’ állapotát főleg két történelmi esemény hozta létre. Az egyik az, hogy a teológia szakított a misztikával, mint a hívek vallási élményével, az isteni igazságok átélésével. Ez a szakadás már a középkor végén elkezdődött (vö. Dom Fr. Vandenbroucke feldolgozását: Le divorce entre théologie et mystique, NRTh 1950/4.). Amint Jean Leclercq írja: „A .teológia’ kifejezése... a 12. század végéig nemcsak tudományos jellegű intellektuális tevékenységet jelentett, hanem olyan imádságos lelkületet, amely az isteni titkokat szemlélődéssé, elragadtatott magasztalássá formálja”. (Médiévisme et Unionisme, Irenikon, 1966./1. 12.) — A másik esemény a Tridentinum után, az ekléziológia fokozatos megmerevedése volt. A hierarchia fontosságát annyira eltúlozták, hogy a laikusok teológiai szerepe szinte egészen megsemmisült, — amint ezt F. X. Arnold alapos elemzéséből megismerhetjük (Grundsätzliches und Geschichtliches zur Theologie der Seelsorge, Freiburg/Br. 1949. 80—86.). A Tridenti zsinat az elburjánzott lazaságot úgy akarta megszorítani, hogy a hierarchia szigorúan újrafogalmazta a keresztény tanítást és katekizmus formájában kötelező tananyagként adta a hívek kezébe. Ezzel a jóhír továbbításában kettős fogyatkozás történt: Az evangélium közvetítése többé már nem volt a hivő közösség feladata, mert azt a hivatalos egyházi szervek vették át. A Szentlélek közvetlenül ható erejét, is mindinkább a hierarchia tagjai számára sajátították ki. A világiak hallgató, passzív, befogadó szerepükkel egyre inkább az egyházi tevékenység „tárgyaivá" lettek. Az így fokozódó klerikalizmusban háttérbe szorult az egyházi közösség eszméje. A hierarchiában hamarosan megmutatkozó lelkipásztori erőtlenség és meddőség is abból eredt, hogy kirekesztették a keresztény közösség annyira szükséges védelmét és szolgálatát Krisztus Teste fejlődéséből (vö. Karl Delahaye, Ecclesia Mater, Paris, 1964. 257—258.). Az említett történelmi események után a laikusok funkcióját két erő fékezte. A teológia tudományos művelését kizárólag a hivatásos teológusok, mint az intellektuális tekintély hordozói vették kézbe, — a fokozott intézményi tekintély pedig a világiakat bénította meg, aminek következtében teljessé vált a szakadás a teológia tudománya, a keresztény hittapasztalat és az élet között. Ezt a jelenséget ilyen világosan először Newman bíboros fogalmazta meg (Rambler, 1859.). Egész antológiát lehetne összeállítani az akkori keresztények (nem az ateisták!) támadásaiból a klérus „emberfalása” (antropofágiája) ellen, Kierkegaardtól kezdve Péguy-n keresztül Papiniig, aki ezt írja a teológusoknak: „Gyertek ki néha ti is a szabad levegőre, hallgassátok meg azoknak a lelkeknek a hangját, akik éhezik a bizonyosságot. Ne tartsátok méltóságotokon alulinak, hogy néhány dolgot tanuljatok a nem-teológusoktól is”. (Papini: VI. Celesztin pápa levelei) — Azonban igaz Bonifác Willems megjegyzése is, hogy éppen a teológusok vették észre először, hogy hitelüket vesztették a konkrét ember egzisztenciális valósága előtt és önmagukban is úgy érezték, hogy elszakadtak az emberi tapasztalástól és az evangéliumi üzenettől (vö. Erlösung in Kirche und Welt, Freiburg/Br. 1968. 9—10.). Lassan mind világosabb lett, hogy a teológia elszigeteltségét csak a laikusok bevonásával lehet megszüntetni. Bernhard Welte határozottan kimondta, hogy „a hivők közösségének az a feladata, hogy tettekben és szavakban tegyen tanúságot a világ felé a kinyilatkoztatásról” (Isd. francia ford.: Sur la méthode de la théologie, — L'homme devont Dieu, III. 308.). 174
