Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 3. szám - FIGYELŐ - Hajdók János: A világiak a mai egyházi életben
ben a püspök meghatározott időre általános engedélyt is adhat.”11 Ezt az intézkedést már évtizedekkel megelőzte az a szokás, hogy a világiak számos európai egyetemen jóval nagyobb számban vették fel s tanulták végig a hittudomány egyes ágait, mint maguk a leendő papok és szerzetesek. Hihetőleg hazánkban is visszatér az akadémiai oktatásban és a templomi, felnőtteknek szóló katekézisben az „ősi, közösségi teológia magasabb formája”, ahogy részletesen előre vetítette nemrég Szennay András a Vigilia egyik cikkében (1977. jan.). A május 16-án megnyílt Hitoktatási Bizottság konzultációs irodája (Budapest, Központi Szeminárium, fsz. 5.) is ugyanezt a célt szolgálja. Az itt-ott rendezett zenés-irodalmi áhitatok hazánkban mintha eléje harangoznának ennek az egészséges és sürgető fejlődésnek; különösen azért is, mert itthon még mindig késik a diakonátus intézményének létrehozása. A világiak szerepét az egyházközség lelki és szociális működésében részint pápai határozatok, részint püspöki szinodusok eléggé világosan jelzik, s erről nemrégen Hegyi Béla bővebb tájékoztatót nyújtott e folyóirat hasábjain.12 Hogy a Hazafias Népfront keretei között is az egészségesen, a széles társadalmi összefogás s a gyakorlati dialógus szellemében működő helyi egyházi közösségek előtt milyen távlatok nyílnak, azt máris több helységben vagy kerületben lemérhetjük, főleg ahol pap vagy az egyházközségi tanács tagja egyúttal közigazgatási tanácstag is. Ami azonban nem látható, s ami a kifelé mozgó helyi közösséget élteti, az a megfoghatatlan szellem, a Szentlélek ajándékainak befogadása, a hitélet elmélyítése s az egyházközség tagjainak megszentelődése sokkal általánosabb, mint bármely, esetleg látványosnak tűnő, közéleti jelenség. Napjaink sürgető parancsa, hogy az egyén teljes jogú polgárként mozogjon abban a közegben, amelybe született, vagy amelyet önként vállalt. Különös, sorvasztó és megbotránkoztató jelenség lenne, ha éppen a Krisztus fénysugarába hivatott egyházközség tagjai állnának egymással szemben idegenül és közönyösen. Joggal írta le Teilhard de Chardin már 1947-ben: ,,A közösségileg szerveződő Emberiségben az egyénnek már nincs joga ahhoz, hogy tétlen maradjon; vagyis törekednie kell, hogy teljesen kifejlessze magát, hiszen tökéletesedésétől függ minden ember tökéletesedése.”13 Ez azt jelenti egyházközségi szinten, hogy minden katolikus vállalja a reá háruló felelősséget a többiekért, hogy tudásából s aktivitásából annyit és oly módon nyújtson a közösségnek, amennyire szükség van, s amennyit csak elbír. Csupán így érhető el, hogy az egyén a hitbuzgalom terén nem torzul el, hogy nem téved az álmisztikának süppedékes ingoványára, hogy a családi és egzisztenciális próbatételek idején támaszt lel társaiban, hogy tiszta örömeit megsokszorozza közössége fényprizmáin. A Krisztushoz szívvel-lélekkel elkötelezett keresztény nem méricskéli a reá háruló kötelességeket és nem alkudja el a lehetőségeket, hanem Assisi szent Ferenchez, látomásához hasonlóan (őt egyébként mint „világi” igehirdetőt is szokták emlegetni) oda tartja vállát a roskadozó istenháza falához. A zsinat hosszú dekrétumot alkotott a világiak tanúságtételi szerepéről (Apostolicam actuositatem). A III. fejezet részletesen foglalkozik az „apostolkodás” különböző területeivel. A felsorolásban első helyen említi az egyházközségi munkát (9.p.). Majd külön alá is húzza: „Az egyházon belül annyira fontos a közreműködésük (a világiaké), hogy enél- kül a lelkipásztorok apostoli működése legtöbbször nem is tudja kifejteni teljes hatását.” Hivatkozik a szent Pál életében és munkálkodásában oly jelentős szerepet vívó világi férfiak és nők serkentő példájára (ApCsel 18,18; Rám 16,3), s aláhúzza: „A valóban apostoli beállítottságú világiak kiegészítik, aminek híjával vannak a testvérek" bármikor. (10.p.) Végül nem érdemtelen néhány pillantást vetni arra a napjainkban egyre többször fölvetődő kérdésre: mennyiben lehetne a világi ember az egyetemes papság elve alapján részese az egyházi rend tagjaivá lett és hivatalukat betöltő férfiak lelki hatalmának. Henri de Lubac fejtegetése szerint az őskereszténység nagyjai (patres, atyák) a megkereszteltek közös, egyetemes papságát tanítva, „ellene vannak a nézetnek, amely alulról kiindulva, gyökeres különbséget tesz a keresztények egyes kategóriái között és ezzel a kasztszellemet ápolja és a kiváltságosakat elkülöníti; ez az ezoterizmus jellemezte pl. a nagy pszeudo- gnosztikus eretnekségeket. Hasonlóképpen ma is megóvnak minket attól, hogy a világiak és a hierarchia kapcsolatának, a pásztorok és a nyáj viszonyának értelmezésében egyoldalúak legyünk.”14 A kérdés jogi oldalát nem vázoljuk. Eredményei izgalmasak lehetnek, de lelki gyümölcsei ritkán jelentkeznek a gyakorlatban; többször a féltékenység, illetéktelen beavatkozás és torzsalkodás szellemét szülhetik. Ernst Niermann finom megkülönböztetése elfogadható; az egyházi férfi és a világi között kétségkívül van különbözőség (Aussonderung), de nem szabad lennie elkülönülésnek (Absonderung), hanem csak kettejük lelki egységével „helyzetük megszabta bizonyságtételnek a világ színe előtt.”15 Karl Rahner szerint az a világi, aki valamiképpen állandó jelleggel (a megkereszteltek alapvető jogán túlmenően) valamely liturgiái vagy jogszerű hatalom birtokosa, „már tulajdonképpen nem is igazi világi”. 171
