Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)

1977 / 3. szám - FIGYELŐ - Hajdók János: A világiak a mai egyházi életben

veiket, férfiakat, nőket és gyermekeket. Hogyne lenne egészséges tünet, amit az „egy Krisztus — egy test" szellemének külső, megnyilatkozó jeleként is gyakorol a világi. É téren nem egymás mellé való helyezettségről, hanem egymásból kiinduló következésről beszélhetünk. A „világhódító kereszténység” katonás szellemét, az autokratikus magatartást fölváltotta a szolgálat lelkisége, a régi megközelíthetetlenség bástyáit a korszellem lerombolta, az egyházi férfiaknak — ha az apostolok lábát mosó Krisztus igazi képviselői — alkalmazkodniuk kell az egészséges korigényekhez. Szerencsére már sokfelé alkalmazkodtak is. Külföldi túrista útjaikon vagy hivatalos kiküldetésben honfitársaink is vehetik, sokszor vették is már az Űr testét világi férfiak kezéből; nem egyszer hallhatták, hogy a szentmisén a hívek könyörgéseit ők maguk olvasták fel — saját megfogalmazásukban. Ezt már itthon is néhány helyen megvalósítják, de máshol még ide sem vonják be a híveket, úgyhogy nemrég maga Lékai László bíboros érsek-prímás is fölemelte e mulasztás ellen a szavát: „Sajnálatos dolog, hogy némely pap magát az igeliturgiát is elklerikalizálja. Azaz: mindent ő maga olvas fel, állandóan csak az ő hangja tölti be a teret, holott ma már férfiak, nők, gyermekek egyaránt bevonhatók a miseolvasmányok felolvasásába. Nem is szólva a hívek könyörgéseiről, ahol valóban különös dolog, ha ezeket sem a hívek, hanem maga a pap olvassa.”7

A 2. Vatikáni zsinat hittani rendelkezése (Lumen Gentium) serkenti az egyház vezető tisztségviselőit, hogy ne csak „reméljék Krisztus üzenetének hirdetését, hanem számítsanak értékes tevékenységükre (világiakra) az evangélium terjesztésében”, mert .valamennyiüknek közre kell működniük a világban Krisztus országának terjesztésére és gyarapítására.” Éppen ezért a „fölszentelt szolgák hiánya vagy... akadályoztatása esetén a világiak is pótolhatnak bizonyos szent szolgálatokat." (35.p.) Számtalan ilyen megtörtént esetről el- vashatunk a Diakonia s más lelkipásztori sajtóban. Leginkább mégis Braziliát, Por- to-Ricot, Venezuelát emlegetik, ahol a nagy paphiány miatt a hit dolgaiban jártas nővérek vezetik az ige- és imaliturgiát, prédikálnak, katekizálnak, keresztelnek, temetnek. Mindezt nem a női nem „emancipációja” bizonyságaként, nem is azért, hogy a napjainkban sokat vitatott „női papság"-nak mintegy az előzetest szolgálják, hanem egyszerűen az egyház szorult helyzetében és érdekében.8 — Tudunk esetekről, amikor az egyházfő tartósan ágyhoz szegezett, súlyos betegeknek megengedi — az őskeresztények emlékezetes hagyományaként — hogy a beteg magánál tartsa az eukarisztiát s kellő felkészülés után naponként magához is vehesse. Ez azonban nem oldja meg a sokkal kiterjedtebb gondot: köny- nyíteni kéne a papságon legalább azzal, hogy a kegyelmi állapotban levő fekvő betegekhez legalább első pénteken rendszeresen elvigyék a világiak az Űr testét és az e célra előírt, esetleg ima- és igeliturgiával bővített szertartással gyakorolhassák a testvéri szeretetnek ezt a megnyilvánulását. A legendák mindig világinak ábrázolt szent Kristófja példájára valóságos „krisztoforosz”-ok (krisztushordazók) lehetnének már országszerte.

Vannak teológusok, akik hol kontesztáló módon, hol az evangéliumi szelídség szellemében megkérdőjelezik a Lumen Gentium-nak azt a meghatározását, hogy „a világiaknak sajátos és különleges vonása a világba-tartozás”. Ilyesmit hirdetnek: „Annak a különbség- tevésnek, hogy a világban való munkálkodás a laikusokra, az egyházi közösségben való szerep a papságra hárul, nincs kellő megalapozottsága ... Az apostolok korában az egyházi hivataloknak még nem volt papi jellege”, ezért ma fontos lenne megszabadulni a klerikalizmustól (Entklerikalisierung).9

A teológiai irodalomban már jó ideje elfogadottnak számít a világi hívőknek a kereszt- ség és a bérmálás szentsége által nyert keresztény küldetésük: „A papi prófétai és királyi hivatás részeseiként az egész keresztény nép küldetést gyakoroljon az Egyházban és a világban” (Lumen Gentium, 31. p.). Hitükből élő katolikusok készek is erre, boldogan vállalják az egyházban nekik juttatható funkciókat. Legtöbbjük nem óhajt, nem is tudna részt vállalni az ide-oda hullámzó hittudományi vitákban, de hallgatva a Szentlélek sugallatára, s megtartva az egyházi fegyelem előírásait, sokan szeretnének levenni a papság válláról annyi terhet, amennyit elbírnak. Istentiszteleti téren éppen arra gondolhatnak, amit a bölcs mérsékletéről híres M. D. Chenu domonkos hittudós így fogalmazott meg: „A liturgia egyensúlyt valósít meg a (lelki) sugallatok és a (egyházi) fegyelem között.1'1 A sugallat sokakban megvolna, de a rosszul értelmezett és szűkre szabott fegyelmi akadály vagy annak el nem hárítása meggátolja, hogy létrejöjjön az „egyensúly”.

Amily örömmel indulnak majd a világiak a Katolikus Hittudományi Akadémia levelező tagozatára, hogy elmélyedjenek a korszerű teológiában, feltehetően olyan örömmel vállalják majd később a nyilvános igehirdetést is, mire már kiöregszenek a ma is erre felkészült, de tudásukat és megnyilatkozó készségüket főpásztori intézkedés híján parlagon hagyó idősebbek. Nem egy ország jóval előttünk jár ezen a téren. Csak Németországot említve, a hitüket magas fokon értő világiak püspöki engedéllyel szentbeszédet, homiliát mondhatnak, nemcsak esetenként a helyi lelkipásztor jótállásával, hanem „kivételes eset170