Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 3. szám - FIGYELŐ - Hajdók János: A világiak a mai egyházi életben
segítségével és minden tag arányos működésével"; s ennek eredménye: „a test így növekszik és fölépül a szeretetben." (Ef 4,15,16) A kulcsszó tehát — miként keresztény életünk és gondolati eligaződásunk minden egyéb terén — a szeretet. Ez a szeretet törhetetlenül egymáshoz kapcsolja a hite szerint élő keresztényt a Megváltóhoz; tudva, hogy ő „Krisztus tagja” (1Kor 6,15); de hozzáfűzi a számos — különböző szerepű és „rangú” — egyéb taghoz is, velük „örvend a reménységben, tűri a nyomorúságot, állhatatos az imádságban", sőt testvéreit, a „szenteket”, minden szükségben tehetsége szerint segíti; örvendez az örvendezőkkel, sír a sírókkal, s nagy lelki békességben és egyetértésben él mindnyájukkal (Rám 12,9—6). Eszerint előbb van, fontosabbnak tűnik és gyökeresebben ragadja magával a keresztényeket az, ami mindegyikükben közös, mint amiben — az egyházi rend és a hivatali beosztás alapján — eltérnek a „fölöttük” állóktól. Számos mai teológus nem győzi kimutatni és elemezni a világiak jelenlétét Krisztus és az apostolok életében, sőt — némi bizarrsággal — magát Jézust is, nem tagadva persze istenemben örök papságát, mint „világit", édesanyját pedig mint „első világi keresztény asszonyt” (die erste Laienchristin) emlegetni.2 Azt is felsorolják nagy tudományos apparátussal, mennyit és mily rangos műveket írtak világiaknak az egyházatyák, akik közül nem egy — mint szent Jeromos — már pappá szentelésük előtt is művelték az egyházi irodalmat.3 De ha történetesen nem így lett volna, ha Krisztus életében Keresztelő János, Lázár és Nikodémus is a zsidó papi rend képviselői lettek volna, s ha az ősegyházban a presbiterek közt nem lett volna egyetlen „laikus" sem, sőt ha nem lettek volna ökumenikus zsinatokat összehívó császárok, vagy az évszázadok folyamán hiányoztak volna az egyház apostoli küldetésében oly nagy szerepet jelentő világi gondolkodók, filozófusok, írók s főleg újabban teológusok is: ez a dolog érdemi részén mit sem változtatna. Ha egyetlen világi sem nyert volna az egyházban „prófétálási”, azaz tanításra szóló feladatot, csupán családja s legfeljebb munkatársai szűkebb körében tanúskodott volna az evangéliumról: a minden irányba való nyitottságra oly igényes századunkban ki kellene találni ezt a szerepet, éppen a katolicizmus örök megújulásának bizonyságára és előremutató jeleként. Minthogy most a világiak egyházon belüli tanúságtételéről kívánunk szólni, fölmerül a kérdés: mennyiben érvényesíthető a már említett szeretet-elv a liturgiában, az egyházközségi életben s esetleg magasabb hivatali funkciókban. A liturgikus mozgalom fényes diadala a 2. Vatikáni zsinatnak az istentiszteletről szóló határozatával (Sacrosanctum Concilium) a világegyház istentiszteleteiben gazdagon gyümölcsözik. A Lefébvre-féle, a tridenti miséhez értelmetlenül s a szakadárság makacsságával ragaszkodó, reakciós mozgalom hihetőleg nem fog széles tömegeket elszakítani Európában és Amerikában az egyháztól.4 Az egyre szaporodó kisközösségek (bázisközösségek) pedig csupán kis százalékban szállnak szembe még Olaszországban is a hierarchiával és intézkedéseivel.5 A katolikusok zöme hű a hivatalos, sokszor igen gyatra emberi vonásokat is hordozó anyaszentegyházhoz; de meglehetősen tétován áll a liturgia olyan területein, ahol pedig nemcsak joga volna állnia, hanem öröme is lehetne az „édes igának" a lelkészkedő papsággal való együtthor- dozásában. Az élet ügyes-bajos dolgaival való szüntelen törődés oly gazdag adaptációs televényt gyűjt össze a világi állapotban élők érzelem- és tudatvilágában, hogy az isten- tiszteleti cselekményekben való aktív részvétel nemcsak bensőséges üdülést, lelki felfrissülést jelenthet és legtöbbször jelent is számukra, hanem jelenvalóvá lesz az általuk képviselt gazdag szellemi többlet is. Hiszen — ahogy M. D. Chenu jól látja — „A liturgia a misztérium (supra-rationel) és a szimbólum (infra-rationel), az ember két oly nehezen megközelíthető erőtartományának összekapcsolódásával megy végbe."6 Saját tapasztalatom is igazolja, milyen megható, olykor megrendítő hatást válthat ki a templomi liturgia egy-egy mozzanata, ha nagy és sokgondú család problémáitól kiszabadulva, és számos irodalmi s oktatói munkámban pihenőt tartva az oltárszolgálatban papjainknak valamiképpen segíthetek. Ilyenkor lelki világom a hivő közösséggel együtt hozzátevődik Krisztus titokzatos önfeláldozásához; s ha jó szívvel állok oltára mellett, bizonyára kiegészítem én is — a reám eső résszel, —• mindannyiunkkal eggyé forrva, a kereszt megismétlődő, láthatatlan áldozatát. Számos közös feladat áll itt előttünk. Még alig kezdtük el a liturgiai- templomi közösség teljes együttműködését a gyakorlatba átültetni, még mindig küszködni kell olyan megnyilvánulásokkal, amelyek így hangzanak el: „már többet csinál misén a ministráns, mint a miséző pap”; vagy: „mit forog ez az öreg ember (a derék sekrestyés) köröttem, hagyjon magamban misézni". Ezek ugyan már inkább ritka és szerencsétlen kivételnek számítanak, de a világiak bevonása az igeliturgiába s egyéb liturgikus cselekményekbe külföldön: ahány ház, annyi szokás; itthon pedig: alig ébredezik sok évszázados, mély kábulatából. Éppen — egyébről most nem is szólva — a legszentebb örömtől fosztják meg az óvatoskodó vagy a horatiusi „procul este profani" elvet valló egyházi emberek a liturgikus cselekményekre már érett, kellően felkészült s hitük szerint élő világi hí169
