Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 3. szám - FIGYELŐ - Hajdók János: A világiak a mai egyházi életben
nyék alapvető rendje, hogy minden az embert szolgálja. Amikor a Föld odáig fejlődött, hogy szolgálhassa az embert, akkor jelent meg az ember a Földön. Ennek a teológiai szemléletnek jól megfelel a genetikus szemlélet. A fejlődés megtéveszthetetlen céltudatossággal haladt azon pont felé, ahol létrehozta az embert, azt, akire a Teremtő rábízta művét és az ember átvehette a világ további alakítását. A világban az ember a fejlődés csúcspontja „előretörő nyílhegye" (Teilhard de Chardin); itt valósul meg az értelmesség, a szabadság, az öntudat, a szellem. Az ember a kozmosz feje és szíve. Csak ahol ember van, ott bontakozik ki a világban az Igét tükröző szépség és jóság a maga teljességében, ott alakul ki párbeszéd, mert csak az ember képes felfogni és visszatükrözni a világ értelmét, csak az ember képes tudatosan folytatni a Teremtő művét. A kozmosz tehát úgy is felfogható, mint az „ember kiterjesztett teste”. Ha a világi hivő mindezt átéli és megérti, akkor munkája tudatosan a teremtő Ige művének folytatása lesz, a megtestesült Ige beletestesitése a világba, a világot megítélő, beteljesítő és újjáteremtő Ige művének előkészítése. Ebben a munkájában vallásos hite nem lesz kívülről ráragasztott címke, hanem belülről fakadó adottság; olyan elhivatottság, olyan elkötelezettség hordozója, amelyet az Istentől való megajándékozottság tudata, a Vele való munkatársi együttműködés és az Isten előtti számadás és felelősség gondolata jár át, miközben szemlélődésében és az eukarisztia átélt ünneplésével bekapcsolódik Krisztus misztériumába. Mindezekből teológiailag is nyilvánvaló: Keresztény feladatunkhoz szorosan hozzátartozik, hogy tegyük szebbé és jobbá a világot, boldogabbá az embereket. így készítjük elő az Ige végső nagy művét, hogy „Isten legyen minden mindenben" (iKor 15,28). Kiss László A VILÁGIAK A MAI EGYHÁZI ÉLETBEN A világiakról kibontakozó teológiai értekezések hihetetlen mértékben megszaporodtak külföldön az egyházi szak- és népszerűsítő irodalomban. De ha a kutató elme e könyvtárnyi irodalomban elmélyül, hamar észreveszi, hogy édeskevés mű tud elszabadulni attól a hagyományosnak és ortodoxnak értelmezett szemlélettől, amely a világi híveket még mindig a rossz csengésű „laikusok” kategóriájába sorolja. Másfelől — bár gyéren — olyan kiugró s nem eléggé megalapozott szélsőséges nézetek is mutatkoznak, amelyektől a korszak vezető hittudósai is visszahőkölnek, a hivő tömegek számára pedig elérhetetlen célokat jelölnek meg. Mégis csak fokozatos kidolgozás alatt áll a kérdés, hogyan kapcsolódjanak a világiak az általánosságban kötelező tanúságtételükben sajátos, a világban elfoglalt helyükhöz és családi-rokonsági életükhöz. Mintha még mindig kísértene, bár egyre csökkenő élességgel a „laici” szóhoz idővel hozzátapadt középkori fogalomkészlet. Akkor ui. primitív szóelemzéssel a „laicus”-t a ,,la- pis”-ból (kő) eredeztették egyesek; mások ilyen ellentétpárt vontak a világi hivő és a klérus között: éj és nap; föld és ég; test és lélek; ismét mások: tudatlan ((illiteratus, idióta) és tudós (literatus).1 Ez a bántó és a zsinaton hangsúlyozott ősi, még az Ószövetségbe visszanyúló „Isten népe” fogalmától teljesen elütő szétválasztás ma már csak nagy ritkán, inkább csak egyes, korunk szellemétől elmaradt s attól elidegenedett, idős egyházi emberek magatartásában jelentkezik. Ugyanakkor azonban — főleg hazánkban — igen bátortalan törekvések jelentkeznek arra, hogy a zsinati szellemhez hűen s abban továbbfejlődve, a világiak visszajussanak az egyház folytonos vérkeringésébe, oda, ahol az apostoli s a kora keresztény időkben voltak. Ha eredményeiben hiányos és távlatában egyelőre alacsonyra szánt is ez a törekvés, az irány — mint a katolikus egyház megújuló összéle- tében általában — világosan kivehető. Nehéz örökség nyomja a több évszázados múlt koloncaitól megszabadulni akaró katolikust, papot, szerzetest és világit egyaránt, ha vissza akar találni az evangéliumi egyszerűség, nyíltszívűség és felhőtlen derű világába —■ mindaddig, amíg fel nem oldja magában a joghatóság (jurisdictio) terén valóban élesen szétváló és méltán megkülönbözteten- dő klerikus-laikus szópár közé befészkelődött káros gócokat. Van a jogon túlmutató, azt megelőző és —. ha szükséges — feledtető más fogalomvilág is, ahol —■ miként a szent Pál-i szójárásban „nincs zsidó és görög” — eltűnnek a megkülönböztető jegyek; ahol a „hivatás egy reményre szól”; ahol „szeretetben teljesen eggyé fogunk nőni a fővel, Krisztussal", s ez a fő az „egész testet egybekapcsolja és összetartja — a különböző részek 168
