Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)

1977 / 3. szám - FIGYELŐ - Kiss László: Keresztény cselekvésünk a világban

pedig a világmindenség mérnöke, aki tervezte és megalkotta a világot, de azután visszavonult. „A gép forog, az alkotó pihen’’. A helyes teremtés-felfogás szerint a teremtmények Istennel állandó érintkezésben állnak. Ezt a tényt nem szabad figyelmen kívül hagynunk, sem Isten-kapcsolatunk formálásában, sem pedig a világban végzett munkánkban.

A kettőt „a kereszténynek olyan összhangba kell hozni, hogy szemlélődése ne zárja ki munkája sikerét hanem, éppen az érzékletes, az észrevehető, a mindennapi valóságokból táplálkozzék” (Tresmontant, Biblisches Denken und hellenische Überlieferung, 160.). A Biblia Istene az, akivel az ember lépten-nyomon találkozik a világban, Ő az ég és föld teremtője, az élő, a szerető, a tevékeny Isten. Ő a Tűz, de a szeretet tüze, amely nem éget, hanem fenntart, ápol és megtermékenyít. Istent olyannak kell szeretnünk, amilyennek a valóságból megismerjük és nem szabad megmásítanunk, világ nélküli Istenné abszt- rahálnunk. Amit Ö szeret, azt nekünk is szeretnünk kell. Nem választhatjuk úgy az Istent, hogy a világot és az embereket kizárjuk szeretetünkből. — „Ma már nem a többisten-hit- veszélye fenyeget, de fokozódik az a veszély, hogy a szent-nek teremtett valóságot nem tiszteljük, a világban nem találkozunk Istennel, és így Öt csupán az elméleti vagy gyakorlati ész posztulátumává fakítjuk” (K. Rahner, Schriften zur Theologie, III.54. — H. Urs von Balthasar, Zur Theologie der Säkularinstitute, 196.). Keresztény tevékenységünk úgy jut el legegyszerűbben Istenhez, ha felismeri és tiszteli a világot teremtő szeretet Istenét. „A világi olyan ember, akinek számára a dolgok önmagukban is valóban léteznek és az evilági létezők igazsága nem merül el és nem szívódik fel pusztán egy felsőbbrendű vonatkozásban” (Y. Congar, Der Laie, 51 .o.).

A világiaknak az a feladatuk, hogy ezeket az örök isteni igazságokat alkalmazzák az élet mindenkori konkrét szituációira. Ezért el kell kerülni minden egyoldalú túlzást a naturalizmustól a szélsőséges „természetfölöttiségig”. Létezik olyan „ekléziológiai monizmus", amely az egyház és a világ közti feszültséget mindig az egyház javára oldja fel. Nem ismeri el a földi valóságok önértékét, mindent csak spirituális vagy egyházi szempontból értékel. Szerinte Isten országa csak úgy valósulhat meg, ha a világ egészen beleolvad az egyházba. (F. X. Arnold, Bleibt der Laie ein Stiefkind der Kirche? 526.o.) Az a középkori törekvés, amely az egyházat és a világot „szent egységben” akarta összefogni, a másik szélsőségbe vezetett: az egyház szekularizálódásához és a világ profanizálódásához. A helyes álláspont itt is a kiegyensúlyozottság: Az egyház és a teológia szem előtt tartja a dolgok transzcendens vonatkozásait, fejlődését, de ugyanakkor figyelembe veszi a világ önértékét és öntörvényűségét is.

A világ teremtettségének figyelembevételével, — de nemcsak a helyes hittanításban, hanem a gyakorlati életben is —, elkerülhető a vallásosság és az élet közti dualizmus. Ellenkező esetben a vallásosság elszakad az élettől; ez a szétválás mindkettőre káros hatású. Vallásosságunk nem-hitelessé és életnélkülivé, életünk pedig vallástalanná válik. Ez a kettősség képmutatáshoz, belső kiüresedéshez, megtorpanáshoz és végül szakadáshoz vezet. Ha viszont Istent szolgáljuk mindenben, megtapasztaljuk Öt, mialatt emberekkel érintkezünk, a világ dolgaiban tevékenykedünk, — felismerjük Öt az anyagban, az életben, a történelem eseményeiben.

Az ember közösségi és kozmikus küldetése

A kereszténység éltető ereje Isten Szeretet-közössége; az élő Szentháromság. Ez a Közösség és Szeretet a teremtményekben alkotóan megnyilvánul. Isten úgy teremtette Ádámot, hogy vágyódjék társ után. Isten az embert szerető közösségben kibontakozó életre teremtette. Az egész emberiség egy olyan nagy család, ahol mindenki közösségi, társas kapcsolatokra talál. Ezért kapja meg a* „nyelv" ajándékát. Mert az emberi közösséget nemcsak az érdek fűzi össze, hanem a beszédben (szóban, igében) alakulnak a lelki értékek, amit kölcsönös közléssel gyarapítónak egymásban. Ezek az értékek kimondott és leírt szavakba, mondatokba testesülnek bele. Az ember a Teremtőtől azt a parancsot kapta, hogy szaporodjék, sokasodjék és vonja uralma alá a földet (Vö. Tér 1,28). Ezt a parancsot az össz- emberiségnek kell beteljesítenie egész történelme folyamán. így megvalósítja Isten tevékeny és teremtő szeretetét.

Az ember saját közösségén kívül kapcsolatban áll a kozmosszal is. Kozmoszon — mai értelemben —• az egész tárgyi világot értjük, az ember keze alá tartozó teremtményeket: az ásványokat, az atom mikrovilágától a csillagokig és az élet minden megnyilvánuló fajtájáig. A kozmoszból táplálkozunk, ruházkodunk, az anyagot átformáljuk és lakóhelyet építünk belőle. A kozmoszban fejezi ki magát az ember és általa valósítja meg önmagát. Az ember ráutaltsága a dolgokra és kapcsolata a dolgokkal nem alkalmi, hanem lényegi és tartós. A világ viszont az emberre van rendelve és benne jut el beteljesedéséhez. A teremtmé167