Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 3. szám - FIGYELŐ - Kiss László: Keresztény cselekvésünk a világban
modern élet is mekkora szeretetet, türelmet, önmegtagadást kíván a világi keresztényektől: okosságot, becsületességet, pontosságot, tárgyilagosságot, az úgynevezett „természetes erényeket”. És mennyi önuralomra és megértésre van szükség a másgondolkozású és érzésű emberek közösségében, a hivatásbeli életben, a mindennapi érintkezésben! Elengedhetetlenül szükség van tapintatra, diszkrécióra, szolgálatkészségre, alázatra, mások nagyrabecsülésére, hogy a jó közösségi életben saját személyiségünket is kibontakoztathassuk. És ki tudja megmondani, hányféle erényt kíván a családban a gyermekek nevelése, aggódás életükért, egészségükért, tehetségeik és lelki életük alakulásáért? — A világban élő kereszténynek tehát nem szükséges külön aszketikus gyakorlatokat végezni, maga az élet ad alkalmat számtalan erénygyakorlatra. A szentmisében mint Krisztus megújuló áldozatában összefoglaljuk a keresztények minden munkálkodását, amikor felajánljuk Istennek a kenyeret és bort, mint „a föld termését és az emberi munka gyümölcsét”. így épül be a világi hívek munkája, élete és áldozata is Krisztus áldozatába. A kenyér és a bor egyben jól jelképezi az emberi közösséget: „Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérből részesülünk” (1Kor 10,17). — A laikus hivő a világ szolgálatán át szolgálja Istent, így lesz a teremtő, megváltó beteljesítő Isten munkatársa minden tettében. Ezzel a nézőpont-váltással megszüntethetjük az Istennek szentelt vallásos élet és a profán élet között létrejött szakadás maradványát. A világ központja: az Isten Igéje „Ö a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsőszülöttje. Mert benne teremtett mindent a mennyben és a földön ... Mindent általa és érte teremtett. Ö előbb van mindennél és minden benne áll fönn.” (Kol 1,15—17) Az Atya az Igében ismeri meg magát. Az Ige őskép és teremtő hatalom egyszerre. Az emberré lett Ige azonos a teremtő Igével. Isten Fia világba lépésével minden más lett. Ő tör elő mindenben, még öntudatlanul is a világ fejlődésében. Ha a világ beteljesedik, Isten Igéje, Krisztus jön ítéletet tenni és a világot bevégezni: „Lásd, újra teremtek mindent!" (Jel 21,5). A teremtő Ige, a megtestesült Ige, a beteljesítő Ige, — aki egy és ugyanaz a Krisztus —, nemcsak kiinduló pontja, hanem végső célja Isten művének: „Minden egybefoglalása Krisztusban a Főben” (Ef 1,10) — „benne összpontosul minden fönséges kapcsolat és bensőséges érintkezés Isten és a teremtmény között” —. írja M. J. Scheeben, (Mysterien des Christentums, 355.). Végül az Isten megisteníti a világot, mindent magába rendel és megszentel. így kapcsolódik a világmindenség Isten életéhez, Így talál otthonra Krisztusban, akinek teste az egyház és teljessége, plérómája a világmindenség. „Nem fantasztikus elgondolás az — bár elővigyázattal kell kezelni. —, hogyha a világot Krisztusra irányult fejlődésében tekintjük, úgy hogy annak lépcsőzetes felemelkedése Benne jut el csúcspontjára". (K. Rahner, Schriften zur Theologie, I. 186.) A teremtés hite és a világiak vallásossága Minden teremtmény Istentől ered. Az Istentől teremtett világ az emberi szabadság helye. Isten teremtményeit úgy rendezte, hogy egyik függ a másiktól és a teremtett okok közvetítésével bontakoztatják ki képességeiket: „Nagyobb tökéletesség, ha valami mások számára is a jóság oka, mintha csak önmaga számára lenne jó. Ezért Isten úgy irányítja a dolgokat, hogy bizonyos okokat mások irányítására vet be. Olyan, mint ha égy tanító nemcsak tanítványaival közli tudását, hanem mások tanítóivá is képezi őket.” (STh I. 103,6; Cg III.77.) Az értelmes teremtmény képes arra, hogy bizonyos fokig megismerje a lét ésszerűségét, és így némi bepillantást nyerhet az isteni tervbe. így lesz az isteni gondviselés munkatársa. A világon nemcsak átragyog az isteni szépség és jóság, de ugyanakkor az ember szolgálatára és rendelkezésére áll. A laikusnak, aki benne él a világban, ezt a tényt a vallásosságában is szem előtt kell tartania. Ezért tudnia kell azt is, miféle tévedések és túlzások vezethetik félre. Még a hellén misztika és az újplatonikus szellemiség hatása tér vissza az olyan vallásos törekvésben, amely a világtól, mint gonosztól menekülni akar, hogy tiszta szemlélődésre adja magát. Ezzel lemond a világról, a világ alakításáról. Az ilyen egyoldalú beállítottságnak lett a következménye a keresztény világmegvetés, és a világ-alakítás felelősségének időleges háttérbe szorítása. A teremtésbe vetett hit hatékony kibontakozásának másik akadálya a gyakorlati deizmus. Ez a felfogás a világot úgy tekinti, mintha önmagában fennálló valóság lenne, az Isten 166
