Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 3. szám - FIGYELŐ - Kiss László: Keresztény cselekvésünk a világban
KERESZTÉNY CSELEKVÉSÜNK A VILÁGBAN A keresztények az egyház története folyamán korunkban először kerültek egyenlő erővel szembe a profán világgal. Ez a világ szenvedélyesen keresi a különböző életértékeket, viszont az egyház mindinkább csak tagjainak egy kis részére tudja kiterjeszteni hatását. A mai keresztények mindig többen kötelezik el magukat a világ építésére. A keresztények a világ dolgait nemcsak azért szeretik, hogy azokat beállítsák apostoli küldetésük szolgálatába, hanem azért is, mert tudják, hogy az evilág dolgai önmagukban is szépek, értékesek és jók. Egy öntudatos keresztény nemcsak azért köt házasságot, hogy Krisztus és az egyház kapcsolatát szimbolizálja, hanem azért is, mert szeret egy nőt és családot akar alapítani. Az emberek a sportot, a művészetet, a tudományt és a technikát a bennük fellelhető értékekért művelik. Ez azonban nem zárja ki az erkölcsi, lelki és vallásos értékek elismerését. Mind többen veszik tudomásul, hogy a dolgok értéke nem csupán vallási vonatkozásaikban nyilvánul meg, hogy a filozófia nem teológia, a kultúra nem morális, a közgazdaság nem karitász és a társadalom nem kolostor. A világot nem tekinthetjük egyszerűen egy erkölcsi pusztaságnak. És nem is tudjuk közvetlenül megnyerni Krisztusnak csupán felhívásokkal, utasításokkal vagy parancsolgatásokkal. Sokkal inkább fel kell tárnunk a világ dolgaiba betestesült szentséget, amely teremtésénél fogva megilleti a világmindenséget. Ez a teológiai megalapozás a biztosítéka az életszerű és reális keresztény cselekvés (actio catholica) megvalósulásának. A mai pluralizmusban elsősorban a világban élő keresztényeknek kell tanúskodniuk az egyház mellett. Ha elmélyednek a világ létében, értékében és „öntörvényűségében”, akkor magától értetődő lesz, hogy ebben a világban a világi híveknek sajátos, Istentől kapott megbízatásuk van a teremtés és megváltás művének folytatására. A földi valóságok önértékűsége azonban nem abszolút, hanem viszonylagos: állandó kapcsolatban van a folyamatos teremtéssel és megtestesüléssel. Ebben a folyamatban az a feladatunk, hogy utat nyissunk szívünkben az Ige megtestesülésének, és az emberek világában a dolgokban rejlő vallásos értékeket aktivizáljuk. (Vö. Alfons Auer, Weltoffener Christ, Düsseldorf, 1966.) A vallásos ember „világnélkülisége'’ okozza nagyrészt a világ vallás-nélküliségét. A vallás visszavonult a világtól, bizonyos távolságot vett tőle, ezért az ember is kikapcsolta tudatából a vallást. — Az isteni Ige azonban ma is, most is testté akar lenni és ehhez szüksége van, hogy valaki a világra segítse. A vallásnak a világot megvető, világtól idegen magatartására visszahatásként keletkezett az Isten és a vallásnélküli humanizmus, amely elutasít minden istenuralmi gyámkodást. A megtestesüléshez a mai kor keresztényeinek tehát az eddiginél fokozottabb módon kell hozzájárulniuk. A laikus hivő benne él a világban, és a világban találja meg Isten ajándékait. Ezért fokozottabban érzi felelősségét, de ugyanakkor a bűn veszélyeit is. — Hogyan építse be világi életébe Isten tervét? — Erre a kérdésre keressük hitünk válaszát. A modern világérzés beépítése a keresztény lelkiségbe A keresztény világiak lelkiségét ma kezdjük kialakítani. Ez nem építhet másra, mint a földi valóságok újra meg újra átgondolt teológiájára. Az lehet csak az alapelv, hogy a keresztény világiak vallásosságának a modern „világ anyagában" kell megvalósulnia, a lelki élet nem kerülhet a világ többi valósága mellé vagy fölé, hanem az egész élet minden elemét a „szentségre" kell irányítani és abba beleépíteni. A fizikai munkás, az iparos, a művész, a paraszt és az értelmiségi munkájának az ad ja meg vallásos értékét, hogy abban a teremtés és megváltás műve folytatódik. A teremtő Isten és a megváltó Istenember folytatja benne szeretete művét. A világi hivő fokozatosan tudatosítja magában, hogy Isten művéhez társként, együttműködőnek hívta meg. Ezért nem húzódhat vissza csak saját lelke üdvösségének munkálásába. Isten szeretete átfogja az egész világot, minden ember létezését a történelem minden pillanatában. A keresztény embernek ezért kell kapcsolatban lennie embertársaival és a világ dolgaival. Csak így tudja Istenben kibontakoztatni a világ kozmikus, szociális távlatát, személyes és istenközponti dimenzióját. Ugyanakkor kétségtelenül fennáll a veszély, — amint azt olyan gyakran kell hallanunk—, hogy a „világ szelleme” behatol az egyházba, a kereszténységbe. Hová lesz akkor az alázat, a bűnbánat, az engedelmesség szelleme, a kereszt szeretete? — kérdezik az aggodalmaskodók. Arra azonban kevéssé gondolnak, hogy a közvetlen vallásos életnek is megvannak a hasonló veszélyei. Az önámítástól, a hamis illúziótól itt is csak az állandó józan önkontroll és lelkiismeretvizsgálat óvhat meg. Kevés papnak és egyházinak van fogalma arról, hogy a 165
