Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 3. szám - FIGYELŐ - Hegyi Béla: Kovászként az evangélium szolgálatában
látott, jól felfogott, helyesen értelmezett valóság vállalása, az egyensúly, remény, valóság és ima mérlegén. „Az emberek napról-napra növekvő száma, a tudomány és a technika haladása, az emberek közt egyre szorosabbá váló kapcsolatok — hangsúlyozza a Zsinat — nemcsak mérhetetlenül kitágították a világiak apostolkodásának nagyrészt csak őelőttük nyitva levő területeit, hanem olyan új problémákat is vetettek föl, amelyek megkívánják az ő szakértelmüket és érdeklődésüket. Az ilyen apostolkodás már csak azért is sürgős, mert nagyon megnőtt — mégpedig jogosan — az emberi élet sok területének önállósága, és ez olykor együtt jár a valláserkölcsi rendtől való némi elkanyarodással és a keresztény élet súlyos válságával . .. E sokféle és sürgető szükségletet jelzi a Szentlélek nyilvánvaló működése, aki manapság egyre jobban tudatosítja a világiakban sajátos felelősségüket, és mindenütt Krisztus és az egyház szolgálatára ösztönzi őket.” (Határozat a világiak apostolkodásáról, 1.) A világiak apostolkodását a transzcendens remény erősíti: nem bújnak el a valóság képei és árnyai elől, nem csábíthatok illúziók és ürügyek tévelygéseibe, mert az igazi remény a kérlelhetetlen, a ti porhatatlan valóságban él, ott akcióvá, tettrekészséggé és alkotó jelenlétté formálódik minden területen. A remény a várakozásban válik valósággá, a valóság tettekben érik imává, az ima a benső emberi megújulásban szab apostoli lelkületet az evangelizációhoz. Krisztust külön-kü- lön egyik tevékenység sem képes a maga teljességében hirdetni, külön-külön egyik tevékenység sem lehet gyümölcsöző, nem hozhat automatikus eredményeket, csak e hármasság — várakozás, valóság, ima —• teremthet megoldásokat. Minden alkalommal, amikor sikerül levetnünk a régi embert, és az új embert vesszük magunkra, minden alkalommal, amikor sikerül szakítanunk a megszokott, rutin magatartásunkkal, saját konok önzésünkkel, az embertársainktól való elidegenedéssel, amikor sikerül leszámolnunk a bűnök iránti engedékenységgel, a kételkedésre való hajlandósággal, sikerül megszabadulnunk a szeretetlenségtől, a közöny bilincseitől — sikerül valami emberi méretű teremtőit cselekednünk, amelynek transzcendens visszhangja van. Legyen az egy szeretetből fakadó mozdulat, egy önzetlen gesztus, egy őszinte adomány, egy csekély áldozat, egy ismeretlen segítség, amit egyénekért vagy közösségért hozunk, — minden esetben, amikor valami újjal, jobbal, többel járulunk hozzá az emberi kapcsolatokhoz, az emberi önmegvalósításhoz, akkor Krisztus elevenen él bennünk, köztünk és általunk: magatartásunk és cselekedeteink révén folytatódik a teremtés. Történjék ez a művészet vagy a tudomány, a termelés vagy a tervezés területén, a gyárban, a hivatalban vagy a földeken, mindig és mindenütt naponta megtörténik és beteljesül a föltámadás és a várakozás. Ez a sarkigazság benne foglaltatik minden minőségi tettben, minden komoly alkotó vagy termelő tevékenységben. Az ember szeretetében és a közjóért, a társadalmi igazságosságért és haladásért folytatott küzdelmében, az ember másokért végzett munkájában nyomon követhető ez a folyamat. „A szeretetnek van egyedül ereje arra — vallja a filozófus Roger Garaudy —, hogy a legfelsőbb bíróság elé vezessen bennünket, a Transzcendencia bírósága elé: képes vagyok-e erre a fel- emelkedésre vagy önmegtagadásra, nemcsak abban, hogy elfogadjam a másikat, hanem hogy odaálljak a másik mellé, aki csak én általam tud felemelkedni?” (Roger Garaudy: Parole d’homme, Éd. Robert Lafont, 1975.) Krisztus tanítja nekünk, hogy az első és legfőbb parancs a szeretet, számunkra minden rangú földi feladatban benne rejlik. Tartalmas és tartós szeretet azonban csak ott gyakorolható, ahol a szellemi értékeket megragadják, az Abszolutumot mint legmagasabb értéket nevezik meg, amely minden más értéket magában foglal és továbbfejleszt. A hivő ember azt is tudja, hogy ez az Abszolutum, ez a végtelen Szeretet már itt a földön jelenvalóvá lesz és Krisztusban alakot ölt. Krisztusban való hite sohasem maradhat izolált vallásosság, mert a kereszténység átfogó szellemi értékmegtapasztalásában és a valóságban tanúságot szerző magatartásában válik kifejezéssé, hiszen enélkül néma a hite, nem hatékony a tanúsága. Ha az ember idáig elér, de csak ha idáig, ráébred Damaszkuszi szent János igazságára: „Régen még Istent nem ismerve, olyan isteneknek szolgáltak, melyek nem voltak valóságos istenek. Most azonban ismerve Istent, még inkább Isten által ismerve, hogyan fordulhatnánk vissza a gyönge és szegényes elemekhez?” Ekkor kezdődik tulajdonképpen, ezen a ponton, az emberiség, a hitében is felnőtt emberiség igazi és humanista történelme, a metafizikáig felnőtt történelem, melyet minden eddigi esemény csak megelőzött és előkészített. Hegyi Béla 164
