Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 3. szám - FIGYELŐ - Hegyi Béla: Kovászként az evangélium szolgálatában
mindenesetre tiszteletben tartva azokat a határokat, amelyeket a természetes erkölcsi és az evangélium törvénye megszab számukra” (uo. 74.). Isten és a világ, Isten és az ember nem különíthető el egymástól a kereszténység napi életében. A szeretet kétirányú tanúságtétele látszólagos: egyfelől a társadalomban, másfelől az egyházban — nem két különágú magatartás, hanem a hivő ember egyazon állapotából következő, azonos gyökerű tevékenység; hitének lényege: mindenben Istent élni és tapasztalni. A jobb kéznek és a bal kéznek nem ellentmondásos, hanem nagyon is összehangolt tette, mely minden mozdulatában Istent kívánja fel- és megmutatni. A keresztény ember nem állhat szószéken, nem hirdetheti koturnusban az igét, amikor a világ szólamok és jövendölések helyett az igazságot akarja tudni Istenről, az ő országáról, amit —■ úgy véli — csakis a kereszténységtől tudhat meg, főleg abból, ahogy a keresztény ember él, alkot és társul másokkal. Abból, amilyen viszonyt kialakít a környezetével, amilyen kapcsolatot létesít a közösséggel, amilyen minőséget képvisel az etika területén. A világ legalább annyira konkrétumokat vár, tényekre éhezik, amennyire konkrét és tény a keresztény számára Isten létezése, aki sohasem absztrakció a szemében, hanem Valaki, aki vele van együtt és benne és körülötte van, aki felelősségre ébreszti és számon kéri cselekedeteit. Isten az ember lelkében ír, buzdít és beszél. A keresztény ember vallási meggyőződése a világról alkotott meggyőződésének lényegi része; a világban valósult tettei hitének belső eredőiből táplálkoznak — a kettő, a lelkiszellemi késztetések és a kifejezett gyakorlat csak együtt hiteles, enélkül a keresztényiség elveszti valóságos értelmét és valóságos értékét. „A híveknek meg kell becsülniök az egész teremtett világ természetét, értékét és az Isten dicséretére való rendeltségét — int a 2. Vatikáni zsinat —. Világi foglalatosságaikkal is segíteniök kell egymást a szentebb életre, hogy Krisztus szelleme járja át a világot, a világ pedig sikeresebben érje el célját az igazságosságban, szeretetben és békében. Ez mindenkinek kötelessége ugyan, mégis különleges helyzetük van benne a világiaknak. A világi szakmákban való jártasságuk által és Krisztus kegyelmével bensőleg magasabb rendbe emelt tevékenységük által hatékonyan járuljanak hozzá, hogy a teremtett javakat a Teremtő rendelete szerint és Igéjének világánál bontakoztassa ki az emberi munka, a technika, a kultúra és a civilizáció — minden ember hasznára. E javak megfelelőbben oszoljanak meg közöttük, és a maguk természete szerint segítsék az emberi és a keresztény szabadságban való egyetemes haladást." (Hittani rendelkezés az Egyházról, 36.) Humanizálni a világot A mai keresztény magatartás tehát nem az elvonatkoztatottságon, az elidegenedésen és az elszigeteltségen alapul, hanem éppen ellenkezőleg, három olyan megnyilvánuláson, amely egyforma intenzitású külső és belső aktivitást követel, lelki, szellemi és gyakorlatilag fogható magatartást: a várakozás, a valóság és az ima egységét. El kell mélyednünk a köztünk, a bennünk levő Istenben, a teljes várakozás állapotában, Krisztus személyes visszatérésének reményében. Minden közvetlen és napi dologban való pozitív részvétel ezért kétszeresen jelentős: igazolja a tett fontosságát ebben a spirituális elmerülésben, másrészt a gondolat, a döntés súlyosságát, a felelősséget ebben a helyzetben. Krisztus várása ugyanis pillanatra sem lehet üres, tétlen vagy álmodozó várakozás, hanem olyan valóság, amelyben berendezkedhetünk. Minden szándékunkkal, elhatározásunkkal és cselekvésünkkel „beleköltözködünk", ami talán nemegyszer meghaladja erőnket, képességeinket és normáinkat, de mégis egyetlen lakhelyünk. „A reménység embere — jegyzi meg a protestáns teológus, Jacques Ellul — az igényes, az éber várakozás embere . . . aki makulátlan igényességgel, lelkes buzgalommal, semmitől sem visszariadó állhatatossággal” várja Krisztus eljövetelét. (J. Ellul: L'Espérance oubliée, Gallimard, 1972) Otthonunk a föld, ugyanakkor otthonunk Krisztus. Isten ígéreteit nem lehet sem gépiesen, sem önkényesen, s,em latolgatva valóra váltani. Krisztus nem úgy fog érkezni, mintha hosszú-hosszú utazásból térne vissza, ő csakis annak számára jön el, aki addig hasznosan töltötte idejét, a világ szemében tagadhatatlanul bizonyította szükségszerűen emberi s transzcendens relációit, újból és újból példát adott a küzdelemből, a helytállásból. Camus, az író csak legyint erre: „A várakozás embere... tökéletesen abszurd". A pesszimisták és a vulgármaterialisták előtt természetesen az, mert a várakozás embere az Abszolút jegyében él, Isten kezébe rakta le sorsának alapvető és végső fonalait, ami Camus- nek abszurd, a kereszténynek abszolút. Lehetséges, hogy ezért a várakozás emberét sokan elhagyják, kigúnyolják, nem értik, lehet, hogy úgy jár, mint Jób a barátaival, de semmi más nem következhet be, minthogy a keresztény ember tetteiben, melyek akár az égig érhetnek, ez a várakozás kitűnjék és megnyilvánuljon világméretekben. A remény csak a legszigorúbb valóságban növekedhet: a földi lét jobbítása, a másokkal együtt végzett munka, a lét sokszínű gazdagítása, a sokszínterű dialógus — mind-mind olyan realizmus, amely a világosan 163
