Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 3. szám - FIGYELŐ - Hegyi Béla: Kovászként az evangélium szolgálatában
nyertnek tekinti. Ebből azt a következtetést vonja le, hogy egyrészt a felettes hatóság, elöljáróság — a görög szöveg szerint — Isten diakonosza, hatalma tehát szolgálati jellegű, másrészt engedelmességre szólítja fel e hatalom iránt a keresztényeket, mert a lelkiismeret parancsa így kívánja. Szent Pálnál egyébként az engedelmesség a keresztény élet vezérmotívuma, ennek kiterjesztésében, tovább tágításában értelmezi Krisztus megváltói művét is. Az apostol azonban hozzáteszi: a hatalom azért is van, hogy a jóra serkentsen, ezzel pedig — Isten akarata szerint — javára szolgáljon a kereszténynek is. Emiatt kér hűséget és lelkiismeretességet a felettes hatalom részére, jóllehet ez a felettes hatalom különféle lehet, s különböző kell legyen a neki járó kötelesség is. A Máté evangélista által leírt jelenet az adógarasról Prohászka Ottokárt a következő elmélkedésre indítja: „Jézus nem jött nekünk törvényeket adni gazdasági problémáinkban, sem irányt adni politikánkban, Jézus nem felel a kérdésre, hogy a zsidó nép iparkodjék-e vagy sem Rómától függetleníteni magát; ő magasabb törvényeket hirdet. Adjátok meg a császárnak, ami a császáré; a politikai, gazdasági fejlődést én nem szabom meg az evangéliumomban, hanem a hullámzó élet tengere fölé emelem ki a törekvő lelket; lelki függetlenségre, szabadságra, istenhűségre nevelem őket. A világfejlődés a maga útján jár; de akár klasszikus korszak, akár középkor, reneszánsz vagy újkor jár fölöttünk, legyünk az Isten gyermekei; hordozzuk lelkűnkön az ő képét. Nem változtathatunk egykönnyen a világon, de mint istengyermekek járjunk benne!” (Elmélkedések az Evangéliumról, 467—468.o.) Mai tanulságok A múltban, századok folyamán, a jézusi válasznak hol az egyik, hol a másik részét domborították ki. Volt idő, hogy a kereszténység egyik fő feladatát — mivel az állam és az egyház történetileg összeolvadt —1 az államhatalom kiszolgálásában látták, mint a társadalom támaszára, védelmi erejére építettek. Máskor meg elszakították a világtól, a puszta köldöknézés vagy az ima kizárólagosságának bűvöletébe estek, a Földet egészében véve „siralomvölgyének” tekintették, amelyért nem érdemes sokat fáradozni. Az első esetben mintha több gondot fordítottak volna a „császár”, a világi hatalom támogatására és jóval kevesebbet az evangélium valódi megélésére, a szeretet-küldetés gyakorlására. — A második esetben viszont mintha a kereszténység túlságosan is önmagába nézett volna, mintha az egyház saját palástjába burkolta volna magát, amelyen kívül csak az ellenséges világ van. Nem lehet azonban véletlen, hogy Jézus két ízben is összekapcsolta a világot, az embert Isten szeretetével. A „császár", —• az értelmezők szerint — a felettes hatóság, az államhatalom iránt tanúsított magatartás: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré”, adjátok meg neki, ami az övé, ami jár neki; és az Istennek tetsző élet, a transzcendens elkötelezettség: és adjátok meg „az Istennek, ami az Istené!”, amit Isten vár tőletek, ami méltóvá tesz benneteket hozzá — úgy hangzik, mint egy állítás két része, melyek egymásnak függvényei, egymást feltételező dolgok. Amikor a főparancsról szól, ott is együtt szerepel Isten szeretete és az embertárs szeretete, a Menny és a Föld, az Isten tisztelete és a világ tisztelete, melyek elválaszthatatlanul egymáshoz tartoznak. .Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló hozzá: Szeresd embertársadat mint saját magadat. Ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták” (Mt 22,37—40). Hiszen Istenért szeretjük az embert, érte valljuk meg a világot, mint szeretetünk színterét, cselekvéseink mozgatóját és fordítva: az emberben is Istent tiszteljük, az ő hasonlatosságát látjuk, az ember szeretetében hordozzuk Isten szeretetét. Ennek a világnak, ennek az embernek a tevékenysége a köz javáért végzett szolgálat; a mindenkori hatalom célja nem lehet más, mint az emberek anyagi, szellemi és lelki boldogulásának biztosítása. „A politikai közösség és a közhatalom az emberi természeten alapszik" — szögezi le a 2. Vatikáni zsinat. „Ezért hozzátartozik az Isten-szbta rendhez, még ha a politikai rendszer meghatározása és a vezetők kijelölése a polgárok szabad döntésére van is bízva. Következik ebből az is, hogy a politikai tekintélyt akár a közösség egészének, akár az államot képviselő intézményeknek, mindig az erkölcsi rend keretein belül kell gyakorolniuk, a közjó érdekében törvényesen meghatározott — vagy meghatározandó — jogrend szabályai szerint. Ilyenkor az állampolgárok lelkiismeretbeli kötelessége az engedelmesség.” (Az Egyház a mai világban, 74.) És ha a hatalom visszaél helyzetével? Ha apparátusát nem szociális jótétemények, nem az igazságosság és a közerkölcs védelmére mozgósítja? Ha elmulasztja mindazon kötelességét, amely Isten akaratából a hivatása volna? „Ha a köztekintély túllépi a maga illetékességét és elnyomja az állampolgárokat, ezek ilyen esetben se vonakodjanak megtenni mindazt, amit a közjó tárgyilag megkövetel tőlük. Szabadságukban áll azonban saját jogaikat és polgártársaik jogait megvédeni az ilyen tekintély visszaéléseivel szemben. 162
