Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 3. szám - FIGYELŐ - Hegyi Béla: Kovászként az evangélium szolgálatában
FIGYELŐ KOVÁSZKÉNT AZ EVANGÉLIUM SZOLGÁLATÁBAN Egy válasz értelmezése A farizeusok tanítványai és a Heródes-pártiak megkérdezték Jézustól: „Mondd meg nekünk, mi a véleményed: Szabad adót fizetni a császárnak vagy nem szabad?” (Mt 22,15—17) Jézust dilemma elé állítják: vagy elismeri az adófizetés kötelezettségét s vele együtt a tényleges hatalmat gyakorló római birodalom felségjogát, ekkor azonban elveszítheti az elégedetlenkedő zelóták köréje sereglő tömegeit; vagy nemleges válaszával voltaképpen szembefordul az adott politikai renddel, s ez esetben mint lázítót a katonák kezére adják, hogy megszabaduljanak tőle és tönkretegyék. A bibliamagyarázók rámutatnak arra, hogy Jézus a problémát nem politikai-jogi, hanem teológiai-lelkiismereti szempontból vizsgálja. A kérdés eszerint így fogalmazódik meg: Szabad-e a mózesi törvény alapján, tehát Isten tudtával és beleegyezésével, adót fizetni egy pogány hatalomnak, mellyel a zsidók végül is kifejezik a rómaiaktól való függésüket és a világi uralmat felettük. Krisztus átlát a kísértők álnokságán, hiszen faggatói már eldöntötték a kérdést: maguk is fizetik az adót, ezzel pedig akarva- akaratlan elismerik a császári főhatalmat. A Jeruzsálemi Biblia magyar fordításának értelmezésében: „Jézus úgy oldotta meg a kérdést, ahogy nem várták. Kérésére megmutatják neki az adópénzt, a jelen esetben a római dénárt. A mindennapi életben ezt a pénzt használják, tehát gyakorlatilag elfogadják a rómaiak uralmát. Ezért adják meg a császárnak az adót és a kijáró engedelmességet. Ez nem vonja magával, hogy az Istennek kijáró tisztelet megszűnik.'' A német kiadás magyarázata szerint: „A római uralom tekintélyét és közhasznát, melyet az adópénz jelképez, gyakorlatilag elfogadták. Ezért mind az iránta való engedelmesség, mind a tulajdonra kivetett adó megengedett, sőt parancsszerű, amennyiben ez nem megy annak rovására, amivel ezenfelül Isten magasabb tekintélyének tartoznak,” A kommentárok általában kiemelik, hogy a biblikus gondolkodás nem helyezheti a kötelességek síkján egymás mellé Isten és a császár szolgálatát, — Jézus válasza éppen a lelkiismeret és Isten elsőbbségét hangsúlyozza. Abban az időben, amikor a római birodalom korlátlan hatalmat gyakorolt, a császár személye az istennel volt egyenlő, Krisztus nemet mond az abszolutizált politikai hatalomnak, azaz elutasítja istenítését, földöntúli származtatását s ezzel az embert védi meg vele szemben. „Amikor halljátok az igét: Adjátok meg a császárnak, ami a császáré— tanítja Aranyszájú szent János —, ezen olyat kell értenetek, ami összefér Isten szolgálatával, — mert ami nem egyeztethető össze vele, az nem a császárnak, hanem a sátánnak lenne adózás.” Szent Ágoston így érvel: „Julian hitetlen, hitehagyó, gonosztevő és bálványimádó császár volt, de a keresztény katonák szolgáltak a hűtlen császárnak. Ha azonban Krisztus ügyéről volt szó, csak azt ismerték el, aki a mennyben van. Ha azt kívánta a császár, hogy bálványokat imádjanak, tömjént hintsenek nekik, akkor előbbre helyezték nála az Istent. .Jézusnak ehhez a gondolatához kapcsolódnak szenf Pál szavai is a Rómaiaknak írt levélben: „Mindenki vesse alá magát a fölöttes hatalomnak. Mert nincs hatalom, csak az Istentől . . . Alá kell tehát magadat vetned neki, nemcsak a megtorlás miatt, hanem a lelkiismeret szerint is. Ezért fizettek adót is, hiszen akik behajtják, Isten szolgái. Adjátok meg mindenkinek, ami jár neki: akinek adó, annak az adót, akinek vám, annak a vámot, akinek hódolat, annak a hódolatot, akinek tisztelet, annak a tiszteletet” (Róm 13,1—7). A Jeruzsálemi Biblia magyar kiadása megjegyzi: „A társadalmi és állami berendezkedés következik az ember társas természetéből, tehát végeredményben Isten akaratából”. A német kiadásban ezt olvassuk: „Pál itt a felettes hatalom isteni eredetére vonatkozó alapelvet jelenti ki, amelyről egyébként feltételezi, hogy törvényes és a közjóért gyakorolják. Ezért a keresztény vallás nemcsak az erkölcsi életet hatja át (12,1), hanem az állompolgári életet is (13,1—7). Pál az első üldözések után sem beszélne másként.” Szent Pál a fennálló földi államrendet isteni rendelésre vezeti vissza, hatalmát Istentől 11
