Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)

1977 / 3. szám - EXEGÉZIS ÉS KÉRÜGMA - Gál Ferenc - Nagy József: Homiliavázlatok az évközi 26. vasárnaptól Karácsonyig

erhberi történelem külsőleg mutathatja a bűnnek, az Istentől való elfordulásnak a képét, a győzelem mégis a kegyelemé és az irgalomé. Krisztus nem mond le arról, hogy országa kiteljesedjék. Ha egyszer ő az egyház feje, akkor kell test, amely őt hordozza és megdicsőíti. Minket arra választott ki, hogy mint hivők tudatosan elismerjük hatalmát és munkáljuk országának terjedését. Az Atya azért tette meg őt megváltónak, hogy „általa békitsen ki magával mindent.” A földi egyház még ennek a kibékítésnek az útját járja. Krisztus maga kiüresítéssel és áldozattal, türelemmel és példával vállalta a kibékítés szerepét. Az egyháznak is ezt a módszert kell folytatnia.-nőve so tfüyge melsv Je^ezébevnos?. p le bleziv oviid nedéjere nefzl .. . JlojóigDíünDi ölösz Advent 1. vasárnapja. „A” év. (Iz 2,1—5; Rám 13,11—14; Mt 24,37—44)

Közel van üdvösségünk

Adventi időben mindig visszatér az előkészület gondolata. Tartalmas ünnepe csak annak lehet, aki készül rá. Az Úr jövetelének gondolatában kettős várakozás húzódik meg: egyéni életünk vége és Jézus második eljövetele. A mai szentfrási részletek mindkettőre rávilágítanak. Napjaink múlásával az üdvösség egyre közelebb jön hozzánk. Az örök üdvösségbe azt visszük át magunkkal, amit itt megvalósítunk. Azért „itt az óra, hogy az álomból felébredjünk." Negative úgy készülünk, hogy elhagyjuk a „sötétség tetteit”: cr könnyelműséget, az élvezethajhászást, a tobzódást. Az apostol rámutat a könnyelmű élet veszélyeire is: „Ne kényeztessétek testeteket, nehogy bűnös kívánságokra gerjedjen.” Az advent az önmegtagadásnak, a fegyelmezett életnek is az ideje. A pozitív előkészület az apostol szerint ez: „Járjunk becsülettel, mint fényes nappal illik ... s öltsük magunkra az Úr Jézus Krisztust." Krisztus magunkra öltése itt az ő követését jelenti. Bensőleg magunkra öltöttük őt a hittel és a keresztséggel. Kifelé tanúságot teszünk róla azzal, hogy utánozzuk leiküietét és magdtáftS- sát.ín molizöm mm IdIdsóiz moJjo ,nem megesz men tomegeztsvösS .iamegezűri ofoí gém

Krisztus magunkra öltése egyúttal a vele való találkozás is. Ő mindig úgy közeledik, mint az üdvösség szerzője és osztogatója. A törvénynek és a kötelességnek a hangoztatása nem nyújtja azt a közvetlen személyi hatást, amit Krisztus megígért. Őbenne minden emberi erény és igyekezet vonzó alakban mutatkozott meg. Munkája, türelme, áldozatkészségé, figyelmeztetése mindig természetes, felemelő és meggyőző. Ő nem egy-egy kor felfogását vagy életstílusát tükrözi, hanem azt az örök emberi lelkű letet, amelyben kifejeződik az Istentől való függés és az iránta érzett bizalom. Az Atya eleve úgy intézkedett, hogy a Krisztusihoz való hasonlóság legyen a tökéletességünk mértéke: Őbenne választott ki és hívott meg az üdvösségre (Ef 1,4), s eleve arra rendelt, hogy az ő képét öltsük magunkra (Róm 8,29)1

Advent 2. vasárnapja (Iz 11,1—10; Róm 15,4—9; Mt 3,1—12)

A pusztába kiáltó szó ereje

Keresztelő János az advent jellegzetes alakja. Ő a múlt és a jövő között áll, az ó- és újszövetség között. Az Ür ugyan már eljött, itt van közöttünk, de rejtett formában. A vele való nyílt találkozás még hátra van, azért János figyelmeztetései időszerűek. Emberek vagyunk, nincs itt maradandó hazánk, hanem keressük a jövendőt. Mint zarándokok élünk az időbért és készülünk az örökkévalóságra.

János a pusztában van. A magáénak érzi a csendet, a természetet, amely a végtelenséget idézi fel előtte. A puszta mégis az a hely, ahol az ember nem rendezkedhet be véglegesen, hanem ahol vándorol barátságosabb vidék felé. János alakja, beszéde, viselkedése a múltból a jövőbe, a kezdetlegesből a tökéletesbe való átmenetet juttatja eszünkbe. A „pusztába kiáltó szó” Izajástól származik. A fogságból hazatérő nép a pusztán keresztül vándorolt. Nekik szólt az üzenet, hogy az Isten vezeti őket, ezért az útjuk biztonságos: a szakadékokat feltöltötték, a halmokat lehordták. De a pusztában kiáltó szavát elnyeli a szél és a messzeség. Csak azok hallják meg, akik figyelnek rá és akik közel mennek a beszélőhöz. Minden kinyilatkoztatás ilyen. Az egész világnak szól, de csak azok fogják fel, akik hittel fordulnak feléje. Számunkra az advent az isteni szó meghallásának az ideje.

A hang, a kiáltás mindig másnak S2ÓI, A vándornak mutatja az irányt, őt bátorítja, őt figyelmezteti. János ilyen hang akart lenni. Nem magát ajánlotta, nem maga akart nagy- gyá válni, hanem az üdvösséget kereső embereket akarta helyes irányba terelni. Azóta így vagyunk minden kinyilatkoztató szóval, az egyház egész tanításával. Az isteni üzenet ki akarja nyitni a szemünket, el akarja érni a fülünket és helyes irányba akar terelni. János szavát azok nem akarták meghallani, akiknek elég volt az, hogy ők Ábrahám fiai, akik kiváltsá158